Tizenötödik rész

15.

A naunik lassan, kényelmesen lovagoltak ki a sziklák közül, mint akiknek nincs félnivalójuk. A fal tetejéről, ahonnan figyeltük őket, nem láttuk az arcukat, csak a mozdulataikon érezhettük a magabiztosságukat. Ahogy előre léptettek az úton, hamar felfedezték a harmadik torlaszt, majd jobbra, a vízvezeték előtt felsorakozó avanai gyalogos harcosok felé fordultak. Megálltak és némán figyeltek. A szorosból egyre özönlöttek kifelé a lovasok.

– Tízszer... talán tizenkétszer hatvanan lehetnek, Isteni Uram – szólalt meg mellettem Laskili, amikor a szoros már üresen tátongott.  – Nagyon sok. Kemény harc lesz.

 Nem hallottunk hangos parancsszót, mégis szinte egyszerre kapták le a vállukról az íjat, és nyílzáport zúdítottak a harcosaink felé. Laskili jól mérte fel a távolságot, a nyílvesszők méterekkel előttük csapódtak a földbe, senki nem sebesült meg. Néhány eredménytelen lövés után a naunik kardot rántottak, és lassú, majd egyre gyorsuló ügetéssel indultak a vízvezeték felé. Úgy becsültem, egy sorban talán harmincan vagy negyvenen lehettek, és egyre közelebb értek az első védvonalat rejtő poros földsávhoz.

– Most – suttogtam. Nem mertem hangosan megszólalni, mintha attól féltem volna, hogy a támadók meghallják. Megérintettem Laskili karját. A vezér felemelte a karját, a jelre a poros föld egy darabja megelevenedett, és néhány izmos legény ugrott ki az addig vászonnal takart gödörből. Megragadták a földön heverő kötél végét, és minden erejüket beleadva rántottak egyet rajta. A felcsapódó hálót nem láttuk a porfelhőtől és a lovasoktól, csak a hatást. Az első sor valamennyi lovasa felbukott, a kétségbeesetten nyerítő és rugdalózó lovak pedig alaposan megritkították a mögöttük vágtatókat is. A legények elengedték a kötelet, a vízvezetékhez futottak, felkapkodták a vértjüket és a fegyvereiket és beálltak a többiek közé.

Ekkor indult a nauni támadás második hulláma, a lovasok nagy része kikerülte vagy átugratta a földön vergődő lovakat és embereket, és a mező teljes szélességében vágtatott a vízvezeték felé. Szinte levegőt sem mertem venni, ahogy figyeltem őket. Onnan, ahol álltunk, jól látszott a második csapdát rejtő, kicsit sötétebb homokkal felszórt sáv, de tudtuk, hogy lentről egyáltalán nem látványos a különbség. A lovasok mind közelebb értek a sötét csíkhoz... már csak két méter... egy... Megismétlődött az előbbi jelenet, vergődő lovak és emberek tömege töltötte fel az árkot, a hátul vágtatók már nem tudtak megállni és egymást taszigálva, lökdösődve próbáltak elkanyarodni az árok szélétől.

Laskili intett a kürtösnek. A kürtjelre a vízvezeték alatt álló gyalogosok sora kettévált, és az addig mögöttük rejtőző íjászok nyílzáport zúdítottak a naunikra. Pusztító hatású volt, az árokban vergődő lovak és a nagy nehezen kikászálódó harcosokat semmi sem védte a nyilaktól, de azok, akiknek sikerült mégis megállni, most megint elővették az íjukat, és már elég közel voltak ahhoz, hogy visszalőhessenek.

Laskili azonban erre is gondolt, és a kürtös máris új jelzést fújt. Az avanai gyalogosok pajzsfala nagy csattanással zárult össze, a nauni nyílvesszők hangosan pengve pattogtak le az ezüstözött vaslemezekről. Laskili a szemét árnyékolva figyelte a vízvezeték tetejéről integető legény szövevényes karmozdulatait.

– Öt sebesültünk van, Isteni Uram, és egyik sem súlyos – mondta végül, majd csodálkozásomat látva elmosolyodott. – A hajósoktól lestük el ezt a jelbeszédet...

Elismerően bólintottam, majd visszafordultam a csatatér felé.

A naunik hamarosan rájöttek, hogy a nyilaikkal nem tudnak kárt tenni a harcosainkban, így újra megpróbáltak átkelni az árkon. Azt addigra szinte teljesen megtöltötték az elpusztult lovak és emberek, így viszonylag könnyen sikerült túljutniuk rajta. Még mindig néhány százan lehettek, de már óvatosabban indultak el, kis, kerek pajzsukkal fedezve magukat.

Laskili megint intett a kürtösnek. A jelzésre a gyalogosok sorfala mögül lángoló nyilak röppentek fel, és magas, rövid ív után meredeken csapódtak a földbe. A harmadik árokban felhalmozott, olajjal és szurokkal bőven átitatott rőzsekötegek egyszerre több helyen kaptak lángra, és a tűztől meg a sűrű fekete füsttől a nauni lovak megbokrosodtak. Szerencsénk is volt, mert a Nanur idején oly ritka, gyenge szél is feléjük sodorta a füstöt. Az íjászaink most vaktában, a gyalogosok fölött küldték a mező közepén feltorlódó tömegbe a nyílvesszőiket.

– Most olyasmit láthattok, Uram, amit még senki ezen a földön – szólalt meg mellettem Muban. – Menekülő naunikat.

Burinar megvetően felmordult. Az öreg nauni is velünk együtt figyelte a csatát, és tudtam, hogy bár a szíve mélyén sajnálja a lemészárolt nauni harcosokat, úgy tartja, Nagotáj büntetése ez az árulásért, amit a parti városok és Demgal ellen elkövettek.

Az életben maradt naunik valóban menekülni kezdtek, de összeütköztek az első és a második csapdából most kikeveredő harcosokkal, és ebben a kavarodásban még könnyebben váltak a sűrűn becsapódó nyílvesszők áldozataivá. Hamarosan az egész mezőt a halál görcsébe merevedett testek borították, közöttük nyihogó, sebesült lovak vánszorogtak ide–oda.

– Most kellene támadnunk, Isteni Uram – mondta diadalmasan Laskili, a csatateret figyelve.

– Nem! A még életben lévők most a legveszélyesebbek, mert már csak a bosszúra tudnak gondolni – ráztam meg a fejem. Burinar egyetértően bólogatott:

– Hagyd őket meghalni, ifjú ember.

Az egyik nauni legény izgatottan magyarázott valamit Burinarnak, aki kurtán válaszolgatott neki, majd hozzám fordult:

– Mi, naunik, kimennénk a csatatérre, ha megengeded, Isteni Uram!

– Miért? – csodálkoztam. Burinar komoran nézett maga elé, lassan törtek elő belőle a szavak:

– A sebesülteket tisztességgel átsegítjük a Végtelenbe. A halottakat el kell temetni... És... összeszedjük a használható lovakat meg a fegyvereket, mert azokra szükségünk lesz.

– A népetek a lovukkal és a fegyvereikkel együtt temeti el a harcosokat? – kérdeztem. Az öreg nauni bólintott.

– Általában igen, Isteni Uram. De ezek nem harcosok, hanem mocskos árulók – keményedett meg a hangja. – A lovaik és a fegyvereik nekünk kellenek, hogy lemossuk a szégyen bélyegét a nauni névről. – Bólintottam. A naunik elindultak lefelé a bástyáról.

Laskili mondani akart valamit, de csak kurta nyögés szakadt ki belőle, ahogy a szoros bejáratára mutatott. A mély hangú dübörgést előbb éreztük meg a csontjainkban, mint ahogy meghallottuk. A szorosból hatalmas, vastag páncéllal fedett lovak viharzottak elő, a hátukon bőrvértes lovasokkal, akik kétkezes kardokkal és hosszú dárdákkal rohamozták meg a torlaszt. Talán százan ha lehettek, de nagyon veszedelmesnek és hatékonynak tűntek. Burinar és emberei megtorpantak. Intettem nekik, hogy maradjanak mellettünk.

Muban felszisszent mellettem. Láttam, elfehéredő bütykökkel markolja a kőpárkány szélét.

– Ezekről nem tudtam, Isteni Uram – motyogta maga elé. – Csak Ilabi testőrei lehetnek, nem gondoltam, hogy kiküldi őket a harcmezőre...

Bukhar két hajítógépe a torlaszt oldalát határoló meredek sziklafal tetején lapult, sebtében levagdosott ágak takarásában. Bukhar egy szalmaszálat rágcsált, és résnyire szűkült szemmel figyelte a lovasrohamot. Láttam, lassan, egyenként behajlítja az ujjait, mint aki valamit számol magában. Végül a magasba emelte mindkét karját. A hajítógépek kezelői megmarkolták a kioldó rudat, a szemüket nem vették le Bukharról. Az aban rövid várakozás után leejtette a jobb kezét. A jobb oldali hajítógép megugrott, a kosarából lapos ívben, surrogva repült az éles szélű kőtörmelék az ostromlók közé. Nem reméltem, hogy a páncélozott lovakban és lovasaikban komoly kárt tud tenni a kőzápor, de úgy álltak meg, mintha falnak üköztek volna. Az első sorban megtorpanó lovak feje fölött az útra zuhantak a lovasok, akiket a második, még épségben érkező hullám taposott el. Bukhar most a bal kezét is leengedte. Most a másik hajítógép zúdította terhét az abanokra. Láttam, hogy közben az első gépet újra felhúzták, a kosarát pedig megtöltötték. Bukhar intett, és a harmadik lövés, meg az időközben a bástyára érkező íjászok nyílzápora végképp megpecsételte a nehézlovasok sorsát. Senki sem maradt talpon közülük, csak egy–két ló próbált visszaporoszkálni a szorosba, de valamiért visszafordultak. Hamarosan azt is megtudtuk, miért.

A sziklák közül aban gyalogosok sorjáztak ki, végeláthatatlan tömegük hamarosan a nehézlovasok maradványáig ért, miközben hátulról még mindig jöttek. Kíváncsian figyelték a csatatéren történteket, de nem láttam rajtuk a szándékot, hogy beavatkoznának.

Nimon valamit morgott mellettem.

– Hajítókövek – fordította le Muban reflexszerűen az aban szót. Értetlenül néztünk egymásra Laskilivel és Inimmával. Hajítókövek?

– Olyan éles kődarabok, amiket Bukhar gépei dobnak az ellenség felé – magyarázta Muban, látva tudatlanságunkat. – Ha eltaláljuk, akkor jó, ha meg nem, akkor nem kár érte.

Így már értettem. Az aban katonák páncélt sem viseltek, könnyű köntös és saru volt rajtuk, a fegyverzetük is csak egy kardból, de még inkább kő– vagy bronzhegyű, rövid nyelű dárdából állt. Érthető, hogy nem szívesen indultak csatába a bőrvértes gyalogosaink és a mögöttük álló íjászok ellen. Lehet, hogy a tömegükkel végül legázolták volna a harcosainkat, de ők is csak emberek voltak, féltek a haláltól.

– Az őrültek! – szisszent fel Inimma, jobbra mutatva. A nyugati kapun ekkor menetelt ki az a körülbelül húsz válogatott legény, akiknek tudtunk adni fekete páncélt, és átestek Alani és Nimon kiképzésén. Gyors léptekkel közeledtek az aban sereg felé, akik szemmel láthatóan megörültek nekik, talán azt hitték, hogy egy hajó tette őket partra Avana közelében. A legények viszont habozás nélkül nekiestek az aban könnyűgyalogosoknak, és rettenetes pusztítást végeztek köztük, mire azok feleszméltek és támadásba lendültek. A fekete páncélosok hamarosan a sziklákhoz szorítva küzdöttek az életükért, körülöttük hangyákként nyüzsögtek az abanok.

Alani és Nimon egyszerre borultak térdre előttem. A hadarásukból egy szót sem értettem, de sejtettem, hogy az embereiket féltik, és a segítségükre akarnak sietni. Bár az aban nyelv egyébként is bővelkedett torokból ejtett magánhangzókban és sűrűn torlódó mássalhangzókban, most tapasztaltam meg először, hogy hangzik az, amikor valóban veszekednek. Muban szikrázó szemmel, kitárt karral állt előttük.

– Fordíts! – ordítottam Mubanra. Az öreg összerezzent, majd dacosan kihúzta magát, és így szólt:

– Le akarnak menni az embereikhez, de megtiltottam. Megölnék őket is... Nimon!

Nimon közben macskaügyességgel átlendült a fal mellvédjén, és könnyedén, alig megroggyanó térddel ért földet. Kirántotta a kardját a hátára szíjazott tokból, és ordítva rohant a csata sűrűjébe. Az abanok sűrű sorai úgy váltak szét előtte, mintha már a hangja is eltaszította volna őket. Valószínűleg így is volt, mert Alani először aggódva, majd egyre szélesebb vigyorral fülelt.

– Mit mond? – kérdeztem Mubant. Az lemondóan vállat vont.

– Hogy azonnal tegyék le a fegyvert, mert még megvágják vele magukat. Hitvány döggyíkok, akiknek otthon kéne túrni a földet, nem pedig itt katonásdit játszani... Meg ilyesmiket.

Inimma harsányan elnevette magát. Nimont eddig kifogástalan modorú, udvarias emberként ismertük, de úgy tűnt, most kitört belőle a kiképzőtiszt.

– Mi az a döggyík? – kérdezte kíváncsian Laskili.

– Ekkora gyík – húzta szét a két tenyerét arasznyira Muban. –  A két hátsó lábán szaladgál. A hegyekben él, a dögevők után maradt húscafatok után kutat, azt eszi. Nagyon gyáva és iszonyatosan büdös... – Megvető pillantást vetett Inimmára, aki már úgy röhögött, hogy le kellett ülnie a földre.

Nimon szitkai a páncélos legényekre is hatottak, mert az abanok után ők is leengedték a fegyvert, és lihegve álltak az ellenség gyűrűjében, hátukat a sziklafalnak vetve. Az óriás termetű tiszt közben folyamatosan ordítva oda is ért hozzájuk, és félreérthetetlen karmozdulatokkal mutatta, hogy a falak mögött lenne a helyük, nem itt. A páncélosok levették a sisakjukat, és fejüket leszegve, némán hallgatták Nimont, pedig nem is nagyon értették, mit mond. Az aban seregben végül keskeny ösvény nyílt, a fekete páncélok sora elindult a nyugati kapu felé. Nimon most már a könnyűgyalogosokhoz beszélt, pontosabban kiabált, hogy mindannyian hallják a szavait. Hol a falakra, hol a mezőt borító nauni holttestek felé mutogatott a kardjával.

– Azt mondja... ezeket a falakat még harcosok sem tudják áttörni, nem hogy ilyen mezítlábas parasztok – fülelt Muban –, és ha ők is ott akarnak elpusztulni a mezőn a lovasok között, hát csak menjenek... De ha most leteszik a fegyvert, még viszontláthatják a családjukat, mert Avana Ura kegyes lesz hozzájuk... A káromkodását nem fordítom, Uram, azt képzeljétek hozzá, ha akarjátok...

Az abanokra valószínűleg hatottak Nimon szavai, mert egyik szakasz a másik után dobta le a fegyvert, majd ült le a földre. Hamarosan csak néhány, magasabb rangúnak látszó harcos állt Nimon előtt, és éles torokhangjukon kiabáltak vele, miközben sebesült és halott embereikre mutogattak. Nimon olyasféle legyintésekkel válaszolt, mint aki azt mondja, hogy mit számít szövetségesek között pár tucat halott. Kis idő múlva alábbhagyott a veszekedés, és csendesebben kezdtek beszélgetni. Úgy gondoltam, már a megadás feltételeiről tárgyalnak.

Váratlanul bőrruhás emberek nőttek ki a földből Nimon és a vele beszélő abanok körül. Az aban tisztek pillanatok alatt véresen, átvágott torokkal estek össze, a bőrruhások pedig körülvették Nimont, aki a sziklafalhoz hátrált, jobbjával maga elé tartotta hatalmas kardját, bal kezében pedig egy tőr jelent meg. Mozdulatlanul várt, csak a pillantása cikázott ide–oda.

– Vége, megölik – mordult fel dühösen Muban. Burinar követhetetlen gyorsasággal illesztett egy nyílvesszőt az íjára, és kérdő pillantást vetett rám. A szemem sarkából láttam, hogy az emberei habozás nélkül követik a példáját. Örültem neki, mert ezzel is szövetségesüknek ismerték el az abanokat. Tudtam, hogy innen, a fal tetejéről is le tudnák lőni bármelyik felderítőt, de azok öten voltak, és attól is lehetet tartani, hogy a nyílzápor nem csak velük, hanem Nimonnal is végez.

Ekkor Alani a szájához kapta a kezét, és különös, rekedt vijjogást hallatott. A bőrruhások óvatos, lassú mozgása abbamaradt Nimon körül, majd a következő pillanatban eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Nimon csodálkozva nézett körül, majd vigyorogva felénk intett, és megint kiabálni kezdett a katonákkal.

Muban ugyanolyan elképedve bámult Alanira, mint mi. Az öreg aban végül összeszedte magát, és kérdezett valami Alanitól.

– Azt mondja – fordította a választ –, hogy egyszer kimentett egy ilyen felderítőt a folyóból, és addig ápolgatta, amíg magához nem tért. Az meg hálából megtanította néhány jelzésre... béke van, csapda, mindenki ide, meg ilyenekre. Még sose volt alkalma kipróbálni, de most eszébe jutott, és leadta nekik a béke jelét.

Alani zord vigyorral mondott még valamit.

– Ha tudja, hogy felderítő, nem húzza ki a vízből.  Legalábbis eddig azt hitte, hogy rosszul tette, és hagynia kellett volna megfulladni...

Inimma közben abbahagyta a nevetést, és megpróbált feltápászkodni, hogy ő is lássa, mi történik odalent, de merev falába miatt ez nem sikerült neki. Muban odalépett hozzá és egy erős rántással talpra állította.

Nimon ez alatt újabb vezetőket jelölt ki a mintegy ezer aban katona élére, és elindította őket a várost megkerülő úton a Fekete Forrás felé, oda, ahol a tengerből kimentett katonák sátrai álltak.