Tizenharmadik rész

13.

Három nap múlva Szumurri négy bárkájából három imbolygott be a kikötőbe, az elsüllyedés határáig megrakva holtfáradt, éhes és szomjas aban hajótöröttekkel. Parancsnokuk, Szalita, átadta nekünk Szumurri üzenetét, hogy az összes nélkülözhető bárka azonnal induljon el „Gurru kisujja” irányába, mert még rengeteg aban hánykolódik a tengeren hajóroncsokba, törött árbocokba és evezőrudakba kapaszkodva, és meg kell menteni minden életet, amit lehet.

–  Megbolondult ez a suhanc? – csikorogta Pilagu, amikor az üzenetet meghallotta. Szándékosan a nagyképű, tudálékos hajósinast jelentő szót használta Szumurrira. Csitítóan emeltem fel a kezem.

– Én se értem, Pilagu, de akkor sem beszélhetsz így a hajóhad főparancsnokáról. Inkább indítsd útnak az összes szabad bárkát… hová is, Szalita?

– Gurru kisujja felé, Isteni Uram – nyújtotta maga elé a bal tenyerét Szalita. – A középső ujj az Atya köldökére mutasson, vagy ha nappal van, akkor délben kell az ujj árnyékát nézni. A kisujj irányában hajózunk két napot, ott sodródik most az, ami az aban hajóhadból megmaradt. Szumurri Úr azt is üzeni, hogy a hajótöröttek kapjanak enni és inni, aztán vezessék ki őket a Fekete Forráshoz, és ott táborozzanak le. Katonák vigyázzak rájuk, mert most még hálásak az életükért, de ha tele lesz a hasuk…

–Így legyen – mondtam. – Te is visszamész most a tengerre?

– Igen, Isteni Uram – csodálkozott Szalita, mintha feltételeztem volna, hogy nem akar visszamenni. – Én sem értem, miért kell Szumurri Úrnak ennyi aban harcos, de megtanultam már, hogy semmit sem csinál ok nélkül.

Először arra gondoltam, hogy én is kihajózok Szalitáékkal, de rájöttem, hogy fölösleges. A királyi bárkára embereim úgysem engednének fel hajótörötteket, a védelmemről viszont gondoskodniuk kellene, egyszóval csak útban lennék. Menteni pedig nélkülem is tudnak.

Pilagu és Laskili gyorsan és hatékonyan intézkedtek, már másnap reggel több mint harminc bárka hajózott ki az öbölből, a férőhelyek miatt minimálisra csökkentett számú legénységgel, de étellel–itallal jól megrakva. Valószínűleg elkerülték egymást a hazafelé igyekvő Szumurrival, aki tőlünk tudta meg, hogy mindenben a kérése szerint jártunk el. A hajós piszkos ruhájából izzadtságbűz áradt, és sejtettem, hogy csak azért borul le a trón előtt, mert már az álláshoz sincs elég ereje.

– Szörnyű látvány volt, Isteni Uram – kezdte, miután egy kupa vizezett bortól és egy szelet sózott marhahústól valamennyire erőre kapott. – Mindenfelé hajóroncsok, fuldokló, vagy már halott emberek lebegtek a vízen...

Először arra gondolt, mondta, hogy visszafordul és sorsukra hagyja a hajótörötteket, de aztán másképp döntött. Ebben az is szerepet játszott, hogy a bárkája közelébe sodródott egy tutaj, amelyen három ember kapaszkodott, és a Tenger Fiainak nyelvén kiáltoztak segítségért. Szumurri hajósai tehát kihalászták és gyorsan, de alaposan kifaggatták őket. Kiderült, hogy a Dut kikötőjében horgonyzó aban flotta körül egy napon disbeli hadihajók jelentek meg, kettős sorfallal elvágták őket a parttól és az élelmiszer–szállító hajóiktól is, majd a Szigetek Védelmezője nevében felszólították a hajóhad parancsnokát, hogy azonnal hagyják el a kikötőt.  Magyarázatot nem adtak, de a hajóikon felsorakozó, állig felfegyverzett harcosok zord arckifejezése ezt fölöslegessé is tette. A disbeli parancsnok jóindulatúan annyit tett hozzá a hivatalos üzenethez, hogy Dis legdélebbi, apró szigetén engedélyezik a kikötést az abanok számára, ott táborozhatnak, vizet is találnak, és sokkal közelebb van Avanához, mint Dut.

– Az abanok tehát nagy nehezen átvergődtek ehhez az apró szigethez – folytatta Szumurri. – Nehezítette a dolgukat, hogy nem használhatták a szigetek közötti rövidebb útvonalat, hanem meg kellett kerülniük az egész szigetcsoportot. Ekkor fedezte fel őket a járőröző Szalita, és ekkor hittük azt, hogy napokon belül itt lesznek a déli parton – utalt vissza arra az éjszakára, amikor kétségbeesetten tervezgettük, hogy tudnánk őket még a tengeren megállítani. – Éppen nem a támadáson járt az eszük akkor, Isteni Uram, Alig volt már élelmük meg vizük, a harcosokat kimerítette, hogy már sok napja tétlenül üldögéltek a zsúfolt hajókon. Azon az apró szigeten éppen csak hogy elfért ilyen sok ember. Vizet valóban találtak ott, de élelmet nem. A tengerészek, és azok a katonák, akik korábban víz közelében éltek, most halászni kezdtek, hogy legyen mit enniük. Sokan meg is haltak, ki az éhségtől, ki meg az ételért kirobbanó verekedésekben... Aztán elkezdett fújni a szél, éppen a legjobb irányból ahhoz, hogy elindulhassanak Avana felé – mosolygott fáradtan Szumurri.

A fáradt, éhes, és minden harci kedvüket elvesztett abanok tehát visszaszálltak a hajóikra, vitorlát bontottak, és egyenesen belefutottak Vaspana szent viharába. Azzal a széllel és hullámveréssel szemben még egy viharálló disbeli gálya tapasztalt parancsnokának sem lett volna semmi esélye, nem hogy ezeknek a lapos fenekű, gyenge bárkáknak.

– És miért döntöttél úgy, hogy mégsem hagyod őket a sorsukra? Ezt még nem magyaráztad meg – néztem a hajósra. Lassan bólintott.

– Ők is emberek, Isteni Uram... Halászok, kézművesek, szántóvetők... Alig van már közöttük igazi katona. Arra gondoltam, hogy akiket meg tudunk menteni, azokat egy táborba küldjük a Fekete Forrásnál. Hamarosan visszanyerik majd az erejüket, akkor felajánlom nekik, hogy segítsenek visszafoglalni Naratot és Hemtit, és ha ez sikerül, akkor átvisszük őket a tengerszoroson, menjenek haza a családjukhoz...

Csodálkozva ráztam a fejem. Szumurri terve őrültségnek tűnt, hiszen miért fordulnának ezek az abanok a Naratot és Hemtit uraló harcosok ellen, amikor Avanát is megtámadhatnák, ha már itt vannak, félnapi járásra a várostól.

– Tudom, mit gondolsz a tervemről, Isteni Uram – olvasott a gondolataimban a hajós. – Az a tiszt, akit az elsők között mentetünk ki... aki a mi nyelvünkön kért segítséget... Elmondta, ő és emberei hajlandók megesküdni istenük kimondhatatlan nevére, hogy nem támadnak Avana ellen. Amikor megkérdeztem, hogy harcolnának–e a mi oldalunkon, azt válaszolta, hogy csak a déli parton, de itt akár aban katonák ellen is... mintha bizony velük akarnánk elfoglalni Tulabant – mosolyodott el az ötlet képtelenségén. – Akkor gondoltam arra, hogy ők könnyen be tudnának jutni Narat és Hemti falai mögé, hiszen az ottani aban helyőrség azt hinné... – Nem folytatta, látta az arcomon, hogy értem. Nekem viszont eszembe jutott valami:

– És ha bemasíroznak Naratba, aztán nem foglalják vissza? Megtehetik, hiszen nem adhatod melléjük annyi emberünket, amennyi kellene, hogy ne forduljanak ellenünk...

– Az esküjük, Isteni Uram – suttogta Szumurri. – Aki azt megszegi, a hitük szerint soha nem jut el az aban túlvilágra, éhező, kóbor szellemként fog sodródni a szélben mindörökké. Ezt mondta nekem az a tiszt... Ő és néhány embere már le is tette az esküt nekem, és rajtam keresztül Neked és Avanának...

– Jól intézted a dolgokat, Szumurri – mosolyogtam rá. – Menj és aludd ki magad. Megtiltom, hogy holnap reggelig kimozdulj a házadból, megértetted? – Megpróbáltam szigorúan nézni, de nem nagyon sikerült.

– Igen, Isteni Uram – tápászkodott fel a hajós. Egy pillanatra megingott, azt hittem, összeesik. A szemem sarkából láttam, hogy két palotaőr gyors lépést tesz felé, bizonyára el akarták kapni, mielőtt a padlóra zuhan, de aztán Szumurri összeszedte magát, kiegyenesedett, és kibotorkált a trónteremből. Intettem a két legénynek, hogy kövessék a házáig.