Tizenegyedik rész

11.

– Mi történt? – pillantottam rájuk, amikor a hajlongva hátráló Ha-Neftu után végre becsukódott a terem ajtaja. Látszott rajtuk, hogy valami fontos hírt hoznak, Laskili egyfolytában az orrát dörzsölte, ami nála az idegesség jele volt.

 – Vaspana szent vihara közeleg, Isteni Uram! – tört ki Pilagu. – Sok eső lesz, nagy szél, és hideg! – A hajós napokkal előre megérezte az időjárás változásait, így nem volt okom kételkedni a szavaiban. Igaz, hogy Nanur idején emberemlékezet óta még eső sem esett, nem hogy vihar támadt volna, de végül is... nem volt lehetetlen. De miért Vaspana szent vihara? Megkérdeztem, bár sejtettem, illene tudnom a választ.

 – Miért nevezed Vaspana szent viharának? – Laskili válaszolt Pilagu helyett, kissé tétovázva:

 – Lubaltu krónikája szerint, Isteni Uram, sok évre rá, hogy Vaspana megalapította a várost, Nanur idején disbeli hajósok támadtak Avanára. Partra tették harcosaikat a két öböl partjain, és megindultak a Palota felé. Akkor Vaspana, aki már nagyon öreg és gyenge volt, látva a hajók és a harcosok sokaságát, az Atyához fohászkodott. Az Atya meghallgatta őt, és hatalmas vihart zúdított a városra. A Palota mögül fekete felhő futott fel az égre, eltakarta a napot is, villámlás és dörgés kísérte az útját. A vízen felfordultak és elsüllyedtek a disbeliek hajói, harcosaikat a tengerbe sodorta az erős szél és az ömlő eső, akik pedig mégis a parton maradtak, azokat ökölnyi jégdarabok verték agyon. A város is sok kárt szenvedett akkor, de azokat gyorsan kijavították az emberek. Azóta nevezik a Nanur idején feltámadó vihart Vaspana szent viharának, de ez, ami most közeleg, még csak a negyedik a város alapítása óta – hadarta Laskili egy szuszra. Érdekes volt, amit mondott. Vaspanának – és persze a városnak is – óriási szerencséje volt, hogy Dis éppen aznap támadta meg Avanát, amikor a Barkan felől ideért a vihar is.

 – Látszik már valami az égen? – kérdeztem Pilagut. Az öreg hajós megrázta a fejét.

 – Még nem, Isteni Uram, csak a csontjaimban érzem... Talán két vagy három nap múlva ér majd ide a vihar...

 – Ha ez a vihar is délről jön, akkor a torlaszt bontó abanok és naunik már megtapasztalták az erejét – reménykedtem. Persze lehet, hogy a nauni síkságon még egyszerű esővel indul el a felhőfront, és csak a nyári hőségben izzó Barkan fölött szívja magába azt a pusztító energiát, amit majd a partvidékre zúdulva ad ki magából.

 – Menjetek Gurru templomába – mondtam. – Nézzétek át a krónikákat, mit írtak a régi bölcs papok ezekről a viharokról. Milyen széles sávba jöttek a Barkan felől, meddig jutottak el a tenger fölött, meddig tartottak... mindent! És legkésőbb holnap reggel ki kell hirdetni a városban is, hogy vihar lesz, minden ember úgy készüljön, hogy fedezékbe juthasson. A marhákat, juhokat tereljék biztos helyre, a hajókat kössék le a parton... mintha egy napig Esra ideje lenne!

 – Engedelmeddel, Isteni Uram... Gurru templomából jövünk– hajolt földig Laskili. –. Eddig én sem tudtam, hogy már voltak ilyen viharok Avanában, most beszélt róluk az egyik öreg pap, én azt mondtam el Neked, amit tőle hallottam. Két tanítvány ott maradt, és Gurru papjainak feljegyzéseit tanulmányozza. Amint elég adatot szednek össze az eddigi három viharról, elkezdjük az előkészületeket...

 – Jól intézed a dolgokat, Laskili – dicsértem meg nevetve. – Ha még azt is el tudnád rendezni, hogy a Disnél gyülekező aban hajók éppen a vihar idején támadjanak ránk, akkor egy nagy gonddal kevesebb nyomná a szívünket...

Pilagu, aki már elindult az ajtó felé, most csodálkozva fordult vissza:

 – Ezen már én is gondolkodtam, Isteni Uram – mondta lassan. – Lehet, hogy most fognak támadni. Mert már második napja fúj a szél a tenger felől. Először csak nagyon gyenge szellő volt, de Nanur idején ennyi is ritkán van. Ma már erősebb. Talán az abanok most azt hiszik, hogy őket segítik az istenek, mert Nanur idején nem nagyon lehet hajózni...

 – A disbeliek is ilyen tengeri széllel támadhattak Avanára – vágott közbe Laskili lelkesen. – Nem tudták, hogy ez a szél a szent vihar előjele... igaz, mi is csak most gondoltunk erre, de talán a tanítványok találnak még valamit erről a régi írásokban. Igaz is, Isteni Uram, szólok Szumurrinak, hogy a következő bárkával küldjön üzenetet az őrhajókra, amik az abanokat figyelik... hogy hajózzanak a legközelebbi kikötőbe, Beliszuba vagy a Fekete Forrás öblébe, ahol át tudják vészelni a vihart...

 – Ne is a következővel, az csak holnap reggel indulna – mondtam. – A szél csak erősödni fog, még most induljon el egy bárka, így is evezniük kell majd a szél ellenében.

 – Azonnal intézkedem, Isteni Uram – bólogatott Laskili, majd elviharzott, nyomában a nehézkesen mozduló Pilaguval.

Megpróbáltam felidézni, amit valaha a meteorológiáról tanultam. A Barkan hatalmas tömegű hegylánc, és csupasz, sötét sziklái fölött nyáron felforrósodik a levegő, felszáll, és a helyére a tenger felől hűvösebb, párás légtömeg áramlik. Ha pedig ez elér egy határt, lezúdul a partvidékre... Igen, így lehetséges. Arra nem találtam magyarázatot, hogy ez miért nem történik meg minden évben, hanem csak ilyen ritkán, de talán az Anteus meteorológusai majd rá tudnak jönni. Bár ilyen nyári vihart még nem értem meg Avanában, nem kételkedtem abban, hogy a Gáma időjárása tartogathat még számunkra meglepetéseket.