Negyedik rész

4.

Másnap, a második kettős óra elején Ha-Neftu botorkált be a trónterembe. Mivel a Tanács tagjai is ott voltak, ezért nem vette le álcáját, lehajtott fejjel, alázatosan beszélt, mint aki üzenetet ad át. 

 – A-ah... Isteni Uram... – motyogta a padló csiszolt köveit bámulva. – Ezekről az aban tisztekről azt mondhatjuk, hogy bátor, művelt és tisztességes emberek.

 – Boruljunk a lábuk elé és fogadjunk nekik hűséget? – fortyant fel Tarkumi. A hegyi ember megöregedett, lesoványodott, de indulatossága a régi maradt.

 – A-ah... azt talán nem,  Tarkumi Úr... Mi az Atya szemével azt láttuk bennük, hogy... teljes erejükkel támogatnának bennünket...  de… nos... ha az ellenség mégis betörne hadaival a városba... nos... ők, abanok lévén, talán megpróbálnának elvegyülni köztük és elmenekülnének... de nem árulnak el minket...

 – Honnan tudjátok ezt olyan biztosan, öregember? – vágott közbe Laskili, nem bírva kivárni Ha-Neftu szaggatott mondatainak végét.

 – A-ah... az Atya szeme látta a lelküket, és kaptak Habamu borából is...

Tudtam, mire céloz. Nem csak a mérgeket ismerték és használták, hanem olyan szereket is tudtak keverni, amiktől bárki kifecsegte a legféltettebb titkait is, vagy éppen mindhalálig hű maradt ahhoz, akihez az ital hatása alatt rendelték. Az abanokban tehát megbízhattunk. Legalábbis őszinték voltak, de talán még annál is többek, engedelmes szolgáink életük végéig.

 – Köszönöm, barátom – mondtam Ha–Neftunak. – Térj vissza az Atya házába, és küldjétek ide az abanokat.

Ha–Neftu hajlongva kihátrált a teremből. Még elkaptam megnyugtatónak szánt hunyorítását, aztán eltűnt a folyosón.

 – Te hiszel ennek az öreg papnak, Isteni Uram? – kérdezte kétkedő arccal Laskili. A többiek arcán is láttam, hogy szerintük Habamu szeme azért mégse lát mindent olyan jól, mint szeretnék. Végiggondoltam, mit fogok mondani, hogy a gyanúja se merüljön fel bennük annak, hogy Ha-Neftu több, mint aminek ők látták.

 – Hiszek. A tudós papok, akik ezt üzenték nekünk, tudják, hogy a tévedésükért az életükkel felelnek... Tudják, hogy én vagyok Habamu főpapja. Az abanok minden szavát..., minden mozdulatát... ezerszer megvitatták, mielőtt erre a következtetésre jutottak – magyaráztam lassan, a szavakat keresve.

 – És Habamu bora? – kérdezte Inimma gyanakodva.

 – Majdnem olyan jó, mint a Palotáé – mosolyodtam el. – A bor könnyebben megoldja az emberek nyelvét, mint a kínpad – zártam le a vitát. – Laskili!

 – Isteni Uram?

 – Van olyan embered, akiről tudod, hogy jól beszéli az abanok nyelvét? Ha van, azonnal hívasd ide, ha nincs, keressetek egyet a városban.

 – Itt vagyok, Isteni Uram. Nem kell keresni. – Talil szólalt meg mellettem. Szégyenkezve mosolyogtam rá. Persze, hiszen ő minden nyelvet és nyelvjárást ismer a két parton, hogyan is feledkezhettem meg róla!

– Talil, csak akkor szólj közbe, ha Muban nagyon hamisan fordítja le a mi nyelvünkre azt, amit a tisztjei mondanak! 

 – Vagy az ő nyelvükre azt, amit mi mondunk – kottyant közbe Laskili. Talil elmosolyodott.

Hamarosan megérkeztek az abanok. Látszott rajtuk, hogy kipihenték magukat Habamu templomának egyik hűvös szobájában, és bőséges reggelit is kaptak, bizonyára Ha-Neftu jóvoltából. Derűsen, félelem nélkül álltak előttünk, majd intésemre leültek a földre.

 – Megvitattuk kéréseteket, és a Tanács úgy döntött, Avana befogad benneteket – szólaltam meg. – Most elmondjátok nekünk, kik vagytok, és mivel tudtok segíteni nekünk.

Rezzenéstelen arccal fogadták szavaimat. Sem szorongást, sem megkönnyebbülést nem láttam rajtuk.

 – Beszélj tehát – fordultam Mubanhoz.

 – Engem talán már ismertek – kezdte az öreg. – Katona vagyok, és sokat tudok az aban hadseregről, úgy gondolom, titeket ez érdekel a legjobban. Ez a társam, Bukhar, – bökött a mellette ülő, nála valamivel fiatalabb abanra, aki neve hallatán egykedvűen biccentett – olyan hajítógépeket tud tervezni és építeni, mint amilyenek Lail kikötőjét is védik.

Az aban bólintott, és mondott néhány mondatot.

 – Azt mondja – szólt Muban –, hogy a kikötőtökbe vezető szorost lehetne ilyen szerkezetekkel védeni, és tud készíteni olyat is, ami nagy tömegben támadó harcosok ellen jó, akár gyalog jönnek, akár lóháton.

Talil alig észrevehetően bólintott mellettem, Inimma pedig megszólalt:

 – Szerencsénk, hogy Lailban nem voltak ilyen eszközeitek. De akkor is elfoglaltam volna a várost.

 – Elhiszem – mondta komoran Muban. – Akkor még tényleg nem voltak Lailban ilyen fegyvereink, de most már vannak.

 – Ostromra való fegyvereitek is vannak? – kérdezte Laskili kíváncsian. – Olyanok, amikkel a városfalakat is be lehet törni? – Az aban tiszt megvárta a fordítást, majd röviden válaszolt.

 – Azt mondja, igen, vannak ilyen fegyvereink – mondta aztán Muban –, de nem sok. Egy részük azokon a hajókon volt, amik Bitámi ellen vonultak, ezek most a tenger fenekén pihennek. A többit tavaly egy keleti tartományba vezényelték, egy lázadó város falai ellen.

 – Mi kell egy ilyen szerkezethez? – kérdeztem. – Miféle anyagokból, milyen szerszámokkal kell elkészíteni, hány mester és hány segéd kell hozzá?

 – Fa gerendák, kerekek, bronz szögek és rudak, kötelek – fordította Muban Bukhar felsorolását. – Két ügyes ács, egy kovács és négy vagy öt segéd tíz nap alatt megépíti az első ilyen szerkezetet, bármelyiket azok közül, amikről szó volt. A többit már hat vagy hét nap alatt is megcsinálják, ahogy egyre jobban ismerik a fogásokat.

 – Bukhar – fordultam a tiszthez. – Két katona elkísér a kikötőbe. Laskili megmondja nekik, kik azok a mesterek, akik a segédjeikkel együtt a kezed alá fognak tartozni. Olyan eszközt készítesz először, amiről azt mondtad, hogy nagy támadó sereg ellen lehet használni.

Laskili a homlokát ráncolva gondolkozott, majd három nevet mondott a talpra kászálódó Bukhar mellé lépő katonáknak, mire azok bólintottak és elvonultak az abannal.

 – És ők? – néztem a másik három tisztre. Muban követte a pillantásomat.

 – Ő Alani – mutatott legfiatalabb társára.

 – Akdainen Alani – morogta az rendreutasító hangsúllyal. Muban elmosolyodott:

 – Igen, Akdainen, vagyis az Akdából való Alani. Vannak, akik szeretik azt is a nevükben hordozni, hogy honnan származnak...

 – Vagyis ő a fővárosban született? – kérdeztem. Alani büszkén válaszolt.

 – Az ő családja már akkor is Akdában élt, amikor Akda már nagy, gazdag, de még szabad város volt, a nagykirályok ősei pedig kecskére vadásztak a hegyekben – magyarázta Muban. Ez érdekes volt.

 – Ezek szerint vannak Akdában olyanok, akik úgy érzik, az isteni nagykirály arra sem méltó, hogy a sarujukat megoldja? – kérdeztem nyájasan, de közben élesen figyeltem a reakciójukat. Muban egyetlen pillanatnyi habozás nélkül fordította le a kérdést – Talil biccentett –, Alani pedig harsányan felnevetett, és öklével csapkodta maga előtt a mozaikpadlót.

 – Ó, az a Nanur fattya... – sziszegte mellettem Inimma. Tudtam, mire gondol. Ha nem sebesül meg Lailban, hanem megindul Akda felé a sereggel, bizonyára találtak volna már út közben is olyan tekintélyes nemzetségeket, akik melléjük pártoltak volna a nagykirály ellenében. Megnyugtatóan tettem a vállára a kezemet.

 – És te mihez értesz, Alani? – kérdeztem. Alani a mellette ülő másik abanra mutatott és valami magyarázott.

 – Ők rokonok – mondta Muban. – Mindketten páncélos katonákat tudnak kiképezni és harcba vezetni.

A Lail alól hazatérők sokat meséltek a nehéz fegyverzetű, fekete páncélba öltözött aban harcosokról. Szerencsére kevesen voltak, de így is nagy veszteségeket okoztak az ostromló seregnek.

 – Valami máshoz esetleg...? – kérdezte Inimma rosszindulatúan. – Nincsenek páncéljaink, csak bőrvértjeink.

Megértettem az ellenszenvét, féltett veteránjai közül sokakat veszített el az aban nehézgyalogosok elleni összecsapásokban. Alani és rokona is harminc év körülinek néztek ki, tehát Lail ostroma idején még gyermekként élhettek Akdában, de úgy látszik, Inimma nem tudta elfelejteni, hogy vannak olyan harcosok, akiket a harcedzett veteránok is csak létszámbeli fölényükkel tudtak legyűrni.

 – Nimon azt kérdezi, – fordította Muban a másik tiszt beszédét – hogy a felderítésben, az ellenség hadállásainak feltérképezésében, csapdák építésében jártas katona elnyerné–e Inimma Úr bizalmát?

 – El – mondta Inimma kis töprengés után. – De annyira azért nem, hogy egyedül kiengedjem a városból. Isteni Uram, engedjünk át ennek a két tisztnek egy szakasznyi katonát, tanítsák meg őket aban módra harcolni.

Pilagu köhintett mellettem.

 – Szóljál, Pilagu – néztem rá.

 – Isteni Uram – kezdte a hajós. – Amikor elhajóztunk Lailból, az utolsó napok zűrzavarában mindenféléket berakodtunk, aranyat, drágaságokat, fegyvereket, és az egyik bárkába még egy csomó ilyen fekete páncélt is bedobáltunk. Ez a bárka aztán lemaradt tőlünk, mert nehéz volt a rakománya, meg aztán már kevés ember is jutott rá, napokkal utánunk futott be a kikötőnkbe. Tudod, hogy akkor volt a nagy járvány Avanában... – bicsaklott meg a hangja a rátörő emlékektől – így hát ezeket a páncélokat meg a fegyvereket behordattam a házam pincéjébe, és azóta is ott vannak.

 – Rendben van – mondtam. – Négy katona kísérje Alanit és Nimont a Fegyverek Házához, válasszanak ki kétszer tizenkét katonát, aztán menjenek el Pilagu házához a páncélokért és kezdjék meg a gyakorlást. Ha nem jut mindenkinek páncél, akkor naponta cseréljenek.

Négy katona elvezette a két abant. Már csak egy öreg, kopasz, sovány és alacsony férfi ült Muban mellett.

 – Ő kicsoda? – néztem rá.

 – Menami – mondta az öregember. – Íjászok... tanít harc – tette hozzá a Tenger Fiainak nyelvén.

 – Menami a neved? – kérdeztem. Bólintott. – És íjászokat tanítasz harcolni?

 – Igen.

 – Ez mit jelent? – kérdeztem Mubant, aki kérdezett valamit az öregtől. Az hosszan válaszolt.

 – Ezt én sem tudom jobban lefordítani, Isteni Úr – mondta Muban. – Menami íjászokat tanít harcolni.

Talil feszülten figyelt mellettem, és mikor ránéztem, bólintott.

 – Nem értettem minden szót, de azt mondta az öregember, hogy az íjászok nem tudnak harcolni, és ő megmutatja nekik, hogyan kell – suttogta. Laskili felnevetett mellettem.

 – Amit az íjászoknak tudni kell, azt Ordsu jól megtanította nekik – mondta félhangosan. – Lehet, hogy az aban íjászok is jók, de a mieink még jobbak.

Menami elkomorodott és hidegen ránézett Laskilire:

 – Én megmutat, mit mond – majd aban nyelven mondott valamit Mubannak.

 – Azt mondja, Isteni Úr, hogy ő most egy íjász, akinek elfogytak a nyílvesszői, és nem tud menekülni sem. Hat harcosod próbálja meg megölni őt. Meg akarja mutatni, mire gondolt – fordította az.

Értetlenül néztem Inimmára, Laskilire, Menamira, majd vissza Mubanra. Inimma felocsúdott és néhány parancsot kiáltott a fal mellett álló harcosai felé. Hat katona kihúzta a kardját és tétován közelített Menami felé Az ezt követő másodpercek eseményeiből csak némi kavargást, puffanásokat és nyögéseket fogtunk fel. A harcosok a földön feküdtek, egymás hegyén–hátán, a kardjaik oldalt, egy kupacban hevertek, Menami pedig békésen álldogált néhány lépésnyire tőlük.

 – Ha íjász ez tud, nem halott – jelentette ki oktató hangsúllyal. Muban döbbenten kérdezett tőle valamit, az öreg egykedvűen válaszolt. Talil a homlokát ráncolta.

 – Azt kérdezte tőle, Isteni Uram, hogy amikor a trónteremben harcoltak velünk, akkor miért nem csinált semmit, az öregember pedig azt mondta, hogy azért, mert aznap nem volt kedve meghalni a nagykirályért.

 – Azt tudtam, Uram, hogy Menami nem csak íjász, hanem a kezével is harcol, de azt nem, hogy ez a mesterség ennyire hatásos – mondta végül Muban. Aztán hozzátette: – Abban igaza van, hogy ott a trónteremben mindenképpen legyűrtetek volna bennünket, és akkor már nem élnénk.

Menami várakozóan nézett rám. Szóltam Laskilinek, hogy két emberrel küldje az öreget az íjászokhoz, és kezdje őket a közelharcra tanítani. Inimma habozás nélkül elindult velük.

Láttam Talil arcán, hogy nagyon szeretne valamit kérdezni az abanoktól. Beleegyezően intettem neki.

– Azt mondtátok, hogy Akdában sokan vannak, akik nem szívelik a nagykirályokat – kezdte óvatosan. Muban bólintott. Talil felbátorodva folytatta. – Talán nem is mondhatjuk el mindenkiről, hogy aban?

Muban felnevetett, és visszaült a padlóra, ahonnan Menami bemutatója miatt kellett felállnia.

– Bizony így van – mondta az öreg. – Alani és Nimon a nabiri nemzetségből származnak, Bukhar és Menami tiszta vérű abanok, én pedig aramitani vagyok.

Az abanok eredetileg egy kicsi, harcias hegyi törzs voltak, folytatta, akik a Tulabant észak–déli irányban átszelő hegylánc hágói körül éltek. Vadászatból éltek, meg abból, hogy védelmet biztosítottak a hágókon átkelő kereskedőknek.

– Ha más nem akadt, akkor persze saját törzsüktől védték meg a karavánokat, és néha még az sem sikerült nekik – somolygott Muban. – Ha nem azokról a dicső férfiakról lenne szó, akiknek ágyékából a nagykirályok végtelen sora sarjadt, bizony, azt mondanám, közönséges hegyi rablók voltak.

Néhány évszázad alatt az aban törzs megerősödött annyira, hogy kopár hegyei közül leereszkedjen Tulaban termékeny síkságaira. és uralma alá hajtsa az ott élő békés földművelő népeket. Hamarosan elég erőt gyűjtöttek ahhoz is, hogy megtámadják a naunikat, akiknek a maradéka aztán a déli földrészre menekült. Miután évszázadok alatt az egész földrészt meghódították, „hivatalosan” mindenki abannak tekinthette, vagy inkább kellett tekintse magát. A régi, tekintélyes nemzetségek azonban gondosan számon tartották eredetüket, és nem ritkán rossz néven is vették, ha valaki abannak nevezte őket.

Szórakozottan hallgattam Muban elbeszélését az abanok őstörténetéről. Sok érdekes dolgot tudtam meg, de ezek egyike sem segíthetett megoldani azt a szorongatott helyzetet, amiben Avana és az egész déli part volt.

– Muban – néztem az öregre, amikor úgy tűnt, befejezte a beszédet. Elfogulatlanul viszonozta a tekintetemet, ahogyan csak kevesen a Tenger Fiai közül.

– Uram...? 

– Igazából még mindig nem értem, miért akartok hozzánk csatlakozni. A déli part egy kavics, egy porszem a hatalmas aban birodalom útjában. Ha bennünket eltipornak, velünk pusztultok ti is...

Muban elgondolkodva nézett maga elé, ujjaival a padló csiszolt kőlapjainak mintáját rajzolta újra. Annyira elviselhetetlenül idézte Numda emlékét, hogy kis híján ráordítottam, hagyja ezt abba, de inkább visszanyeltem az indulatot. Úgysem értette volna.

– Néha egy kavics is eltérítheti az útból a legnagyobb szekér kerekét is – mondta kenetteljesen az öreg, aztán elvigyorodott. – Uram, én sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon. Lásd, ti itt a déli parton sereget toboroztatok és elfoglaltátok Lailt, meg ki tudja még, hány városomat. Pedig tudhattátok, hogy az aban birodalom bosszúja nem fog késni. És amikor azt intéztük, hogy a ... bátor... harcosaid kiszabadítsanak bennünket... Hatan voltak abban az járőrcsapatban, és habozás nélkül nekirontottak kétannyi fegyveres aban katonának... hogy kiszabadítsanak minket, néhány marhatrágyától bűzlő pásztort. Azt igazán nem tudhatták, hogy a katonáinknak a futás lesz a feladatuk – somolygott. – Amikor behoztak bennünket a városba, az emberek körénk gyűltek, a vállunkat veregették, örültek a szabadulásunknak, dicsérték a katonákat és szidták az abanokat. És most, hogy lelepleztetek és legyűrtetek bennünket... Ha hozzám, Lail helytartójához jutott be volna ilyen csellel néhány orgyilkos, egy kettős óra múlva már kifordították volna őket a bőrükből is a kínpadon. Mi pedig ételt és italt kaptunk tőletek, és itt ülök veled szemben, aki mint barátoddal beszélsz velem. Azt is tudom, hogy szövetséget ajánlottál a nagykirálynak a vöröshajú nép ellen, akiket még senki se látott, Te sem, de mégis hajószámra küldted neki az aranyat és más drágaságokat, csak azért, hogy fogadja a követeidet.

– És mit kaptam válaszul? – vágtam közbe keserűen. – Hogy a nagykirály hajlandó a tartományai közé sorolni a déli partot, ha kivégeztetheti a főembereimet, és dönthet az én sorsomról is. Edlan azt mondta...

– Edlan? – nevetett fel Muban. – Az a széllelbélelt, nagypofájú alak, akinek még életében nem volt egy saját gondolata...? ...A fényezzségezs kegyezs less hozzsád... – utánozta Edlan száraz suttogását. Elképedve bámultam rá.

– Akkor miért őt küldte hozzám a nagykirály...? – nyögtem ki nagy nehezen.

– Mert képes elhitetni, hogy mekkora hatalom áll mögötte... Az a fekete köntös meg az a halk, kifinomult beszéd... Te is bedőltél neki, Uram? Ne is tagadd...

– Nem tagadom – mondtam bosszúsan. – De az nem igaz, hogy én sem láttam a vöröshajúakat...

Muban érdeklődve nézett rám.

– Hol? Mikor?

– Egy elhagyott hajójukkal találkoztunk néhány éve a tengeren. Úgy becsülöm, legalább tízszer hosszabb volt, és jó párszor szélesebb és magasabb, mint a mi legnagyobb bárkáink – úgy gondoltam, Enitről egyelőre nem teszek említést. – Aztán meg a fegyvereik... amiket egy szigeten találtunk, messze innen. A kardjuk és a sisakjuk méretéből számolva, nálam legalább két fejjel magasabbak a harcosaik... És ha egyszer itt partra száll néhány száz, talán ezer... katonájuk, akkor semmi esélyünk sem lesz ellenük. Sem nekünk, sem a nauniknak, még az abanoknak sem. De talán együtt...

– Együtt... – visszhangozta Muban elgondolkodva. – Nehéz dolgod lesz, Uram, ha ezt a sok népet össze akarod fogni egy ismeretlen ellenséggel szemben...

– A ti segítségetekkel talán könnyebb lesz – mondtam. Muban a fejét rázta.

– Ugyan miért, Uram? Itt megteszünk mindent a városért, amit tudunk, de otthon... vagyis odaát – biccentett arra, amerre Tulaban partjait sejtette – minket már halottnak hisznek, vagy ami még rosszabb, árulónak, szökevénynek... Ott nekünk már nincs szavunk.

– De azt talán meg tudjátok mondani, kik azok a főemberek, meg régi, előkelő nemzetségek fejei Akdában és más városokban, akiket meg tudnak szólítani az embereim – vélekedtem.

– Az már igaz, Uram, hogy régen sok főembert ismertem a birodalomban – mondta Muban elgondolkodva –, de hogy élnek–e még, és szavuk elér–e a nagykirály füléhez... azt nem tudhatom.

– Ez legyen a mi gondunk – legyintettem. – Készíts egy névsort azokról, akiket emlékezeted fontos emberekként őriz, és add oda az öreg papnak, aki Habamu templomában fogadott benneteket.

– A kitűnő Ha-Neftunak? – vigyorodott el Muban. – A második mondata után sejtettem, Uram, hogy bizalmas embered ő, és most Te magad is igazoltad... – Egykedvűen bólintottam, ne lássa az aban, mennyire bosszant, hogy elszóltam magam. Ha-Neftu tanítványai tűntek a legalkalmasabbaknak arra, hogy feltűnés nélkül elvegyüljenek az aban városok nyüzsgő, soknemzetiségű tömegében, és észrevétlenül megkörnyékezzék a kiszemelt főembereket.

– Nekünk is vannak tudós papjaink, Uram – mélázott Muban –, de tudtommal ők nem foglalkoznak azzal, hogy a királyok dolgába beleártsák magukat. Itt nálatok ez is másképp van, mint annyi más...

– Vagy csak nem tudsz róla – mosolyodtam el. – A templomok titkai nem azért titkok, hogy a beavatottakon kívül más is tudjon róluk...

Az öreg aban kihúzta magát ültében, a szeme megvillant.

– Lailban élet–halál ura voltam! Mindenről tudtam, ami a városban történik, Uram. Mindenről!

Elgondolkodva néztem magam elé. Lehet, hogy a sokvallású aban birodalomban egyik isten papjai sem tudtak akkora hatalomra szert tenni, mint a déli parton a Habamu-papok? Ha így van, akkor legalább tőlük nem kell tartanunk, mert vagy tényleg nincsenek hatalmi ambícióik, vagy még egymással küzdenek az elsőségért. Amikor rákérdeztem, Muban az első feltételezésemet látta valószínűbbnek.

– Olyan sok isten van, és olyan sok templom – mondta óvatosan. – Kinek lenne az jó, ha egymással viaskodnának? Még ha az egyszerű emberek ebből semmit sem vennének észre... Meg aztán, amíg mind elismerik legfőbb istenüknek a Kimondhatatlant, nincs is semmi baj.

Talpra kászálódott, hogy elinduljon a szállásukra a Fegyverek Házába, majd egy pillanatnyi tétovázás után megtorpant.

– Eszedbe jutott még valami? – kérdeztem.

– Igen, Uram. Én a nyelveteket beszélem, de az írásjeleiteket nem ismerem – felelte. – Vagy a mi nyelvünkön írom le azt a névsort, vagy elmondom Ha-Neftunak, és majd ő leírja.

Tudtam, Ha-Neftu néhány tanítványa már egy ideje készül arra, hogy titokban bejárja az aban birodalmat, ezért szorgalmasan tanulmányozzák az ottani nyelvjárásokat és szokásokat, de úgy gondoltam, ezt Mubannak – legalábbis egyelőre – nem kell tudnia.

– Látod, ez eszembe se jutott – mosolyogtam rá nyájasan. – Valóban, az lesz a legjobb, ha most visszamész Habamu templomába, és Ha-Neftunak vagy valamelyik tanítványának elmondod a neveket, meg amit még érdemes tudni azokról az emberekről...

Egy pillanatig úgy bámult rám, mintha látta volna a gondolataimat, aztán közömbös arccal, mélyen meghajolt.

– Úgy lesz, Uram.