Második könyv: Muban - Első rész

Második könyv

Muban

1.

Egy alkalommal az egyik parti őrjárat néhány pásztort hozott a Palotába. A parancsnok elmondta, hogy a Beliszu felé vezető parti utat ellenőrizték, amikor egy bárkát láttak kikötve néhány csenevész bokor takarásában. A part nagy része meredek, sziklás, alig van kikötésre alkalmas hely, így először azt hitték, hogy avanai halászok szálltak partra valamiért. Az egyik katonának azonban gyanús lett a bárka külseje.

 – Ezt nem a déli parton ácsolták, Uram – mondta határozottan a parancsnoknak, aki hitt neki. A harcosok elrejtőztek a sziklák között és vártak. Hamarosan aban katonák tűntek fel, akik néhány megkötözött pásztort hurcoltak magukkal. Az őrjárat parancsnoka jónak ítélte az esélyeiket a tíznél is kevesebb aban gyalogos ellen, akiknél íj sem volt, és rohamot vezényelt. Amint megpillantották a feléjük rohanó katonákat, az abanok a bárkához futottak és foglyaikat hátrahagyva, kapkodó evezőcsapásokkal elmenekültek. A parancsnok úgy döntött, behozza a pásztorokat a Palotába, hogy együtt örvendezhessünk szerencsés kiszabadulásukon.

 – Nem értem – mondtam félhangosan Inimmának, miután meghallgattam a parancsnok jelentését a történtekről. – Miért akartak elrabolni néhány egyszerű pásztort? Honnan tudták, hogy egyáltalán találnak valakit a part közelében?

 – Talán a jelszót akarták kicsikarni belőlük azok a kutyák – mondta Pilagu. – Ha valaki kimegy bármelyik kapun, az őrök mondanak neki egy jelszót, és csak az jöhet be, aki tudja.

A pásztorokat figyeltem. Öt férfi volt, egyszerű köntösben, saruban. Tágra nyílt szemmel bámészkodtak a nagy trónteremben – embereim ragaszkodtak hozzá, hogy itt fogadjuk őket, és szerencsés megmenekülésüket egy-egy kupa igazán finom borral tegyük még emlékezetesebbé. A pásztorok megilletődve kortyoltak bele a királyi borba, szokásom ellenére most én is ittam egy keveset. Majdnem elkerülte a figyelmemet a legöregebb pásztor fura fintora, amikor megízlelte a bort. Majdnem, de mégsem.

 – Most mondjátok el nekem, hogyan fogtak el benneteket az abanok – parancsoltam egy hirtelen ötlettől vezérelve. Rövid tétovázás, zavart pillantások után az öreg előrelépett.

 – Dolgunk után jártunk a város mellett, ó, nagy király – kezdte.  – A legelőink kiszáradtak, a marháknak pedig fű kell. Arra gondoltam, hátha messzebb még van olyan rész, ameddig érdemes elhajtani a csordát...

Hosszan beszélt, de hagytam a hangját elúszni a fülem mellett. Valami zavaró idegenség lappangott körülöttünk, és nem tudtam, mi az. Az öreg beszéd közben nem nézett rám, de nem a padlóra sütötte a szemét, mint ahogy ezt már meg kellett szoknom a megilletődötten elém álló közemberektől. Valahová mellém bámult olyan mereven, ami szöges ellentétben állt könnyed, folyékony beszédével. Oldalra pillantottam. Inimma mellettem ült egy alacsony zsámolyon, falábát kinyújtva, és hidegen, kutatóan nézte az öreg pásztort, aki zavartalanul csevegett tovább.

 – ... hát így menekültünk meg derék katonáid hősiessége révén, istenek szülte király! – fejezte be mondókáját, majd könnyedén meghajolt és hátralépett, társai pedig kicsit széjjelebb húzódtak.

 – Nos... – kezdtem, de még nem tudtam, mit is akarok mondani, amikor Inimma felrikoltott mellettem:

 – Muban!

Eszeveszett küzdelem kezdődött, a pásztorok felkapták hosszú keményfa botjaikat a padlóról és megpróbáltak nekem rontani, de a testőrség útjukat állta. A parti őrség parancsnoka szégyentől vörös arccal rávetette magát az öreg abanra és leszorította a földre. Inimma veteránjainak a többieket is hamarosan sikerült legyűrni és megkötözni. Csodálatos módon senki sem halt meg, az embereim csak néhány kék foltot szereztek, az abanok pedig pár könnyű sebet kaptak. Hamarosan helyreállt a rend, az abanok megkötözve, villogó pengék gyűrűjében álltak előttem, és komoran bámultak rám. Inimma váratlanul felnevetett:

 – Nagyszerű ötlet volt, Muban – mondta.  – És majdnem sikerült is. Ahogy az enyém is majdnem bevált Lailban, ugye?

 – Teee...  – suttogta az öreg. – Most is te jártál túl az eszemen, nem ezek itt – intett a fejével megvetően felénk. Úgy gondoltam, ideje nekem is megszólalnom:

 – Muban, ha szavadat adod, hogy nem támadsz ránk, kioldozzuk a köteleidet. Bátor ember vagy. Ülj le, és beszélgessünk. – Muban bólintott.

 – Mit vesztek vele? Úgyis megöletsz, égből jött... 

Intettem. Az egyik katona kioldotta a köteleket Muban karján, ő pedig fáradtan és megtörten ült le elénk a kőpadlóra.

 – A többieket vigyétek a Fegyverek Házába, és zárjátok egy üres cellába – parancsoltam. – Ételt, italt kapjanak, és ne essen bántódásuk!  – A szemem sarkából láttam Inimma egyetértő bólintását. Laskili elégedetlen arccal súgott valamit Pilagunak, aki határozottan megrázta a fejét.

 – Miről akarsz velem beszélni? – kérdezte Muban.  – Tudod, hogy ki vagyok, és azt is, hogy mit akartam csinálni.

 – Igen, ezt tudom – mondtam, elfojtva mosolyomat. Azzal, hogy ő kezdte a beszélgetést, elárulta, hogy alkudozni akar az életéért. Vagy manipulálni a szavaival? Na, lássuk, ki a jobb ebben.

 – Az embereim Lailban azt hitték, meghaltál – kezdtem lassan. – És azóta sem hallottunk rólad. Nem mintha annyira kerestünk volna...

 – Bár meghaltam volna – vágott a szavamba keserűen. – Sok évig rabszolga voltam a nagykirály aranybányáiban. Voltak ott emberek innen, a déli partról is, tőlük tanultam meg a nyelveteket. Amikor a büntetésem letelt, közkatona lehettem egy hegyi helyőrségben. Én, aki élet–halál ura voltam Lailban! De a nagykirály nem felejt, se jót, se rosszat. Egy idő után ismét rám ragyogott a kegye. Őrparancsnok lettem, majd százados, aztán hadvezér. Hadakoztam a szárazföld belsejében, ahol egy tartományúr fellázadt. Legyőztem és rendet csináltam. Követségbe akartak küldeni Otagalhoz, ahhoz a félbolondhoz, de nem mentem. Helyette vállaltam ezt a küldetést, amivel kudarcot vallottam – fejezte be rekedten.

 – Mit szólnál ahhoz, ha szabadon engednénk? – kérdeztem. – Visszamehetsz Akdába, vagy Lailba, vagy ahová akarsz...

 – Inkább öless meg! – kiáltotta. – Végezzetek velem gyorsan, mint katona a katonával, de nem akarok a nagykirály hóhérainak a kezére jutni! Nézd...

Felhúzta a hátán a köntöst. Egy tenyérnyi ép bőr sem volt rajta, rég behegedt sebhelyek borították az egészet.

 – Ezt nem a bányában szereztem – mondta Muban.  – Ott egyszerűen nem adtak enni meg inni, ha nem dolgoztunk. Ez a közkatonaság nyoma, a legkisebb vétségért is korbácsolás jár. A tisztek súlyosabb büntetést kapnak, minél magasabb rangúak, annál kínosabbat. Úgy hallottam, te szelíd ember vagy. Akarod, hogy beszéljek neked az aban hóhérokról...?

 – Nem, nem akarom – mondtam. – Azt akarom, hogy döntsünk a sorsodról, és a társaid sorsáról. Igaz is, ők kicsodák?

 – Ők is tisztek, mint én. Régi embereim. Megbízok bennük, mint magamban. A nagykirály három éve szólította életre a Bosszúálló Hadat, hogy megtoroljuk Lail kifosztását. Tavaly, Gurru vége felé, a Had fővezére engem küldött követségbe, hogy megnyerjük szövetségesnek a naunikat.

 – Igen, ezt már mondtad – emlékeztettem. – És miért nem mentél?

Megrándult az arca.

 – Mert Otagal őrült. Nem egyszerűen bolond, hanem őrült. Én már a harmadik követséget vezettem volna hozzá, úgy, hogy nem tudtuk, mi lett az első kettővel. Azóta megtudtuk. Karóhoz kötözték őket, ahogy a saját bűnözőiket szokták. De Ilabinak, a fővezérnek semmi nem volt drága. Hajórakomány számra küldte az aranyat és más drágaságokat Demgal és Mekridur főembereinek, hogy addig suttogjanak a fülükbe, amíg valamelyikük rááll, hogy meghallgasson bennünket. Végül sikerült szövetséget kötni a naunikkal, de ezt már Te is tudod, Uram. Amikor kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó követségbe menni, Ilabi azt mondta, hogy akkor öljelek meg Téged, és vigyem el neki a fejedet, meg a főembereidét, akkor megbocsát. Tudta, hogy ez nem sikerülhet, és én is tudtam, de megpróbáltam. Ez a négy emberem önként vállalta, hogy velem tart.

 – És akik elmenekültek a bárkával? – kérdeztem.

 – Egyszerű katonák – vont vállat Muban. – Az volt a feladatuk, hogy kivigyenek bennünket a partra, és ha jön az őrjárat, meneküljenek el. Azt hiszem, ezt jól csinálták – vigyorodott el. Meglepően őszinte mosoly volt, önkéntelenül is viszonoztuk. Inimma köhintett mellettem.

 – Szóljál – mondtam.

 – Beszélhetnénk úgy, hogy más ne hallja, Isteni Uram? – kérdezte Inimma, gondosan ügyelve rá, hogy hangja a trónteremben mindenkihez eljusson. Kegyesen bólintottam, a testőrök pedig elkezdték kiterelni a bámészkodó palotai népséget. Mubant két katona az embereihez kísérte. A teremben végül csak a főembereim maradtak.

 – Nem tudom, megbízhatunk–e ebben az emberben, Isteni Uram – kezdte Inimma.  – Az biztos, hogy haza nem mehet a fejünk nélkül, azt pedig nem adjuk neki oda. Ha viszont itt marad, akkor bezárva kell tartanunk, mert túl sok értékes tudás van benne ahhoz, hogy egyszerűen megöljük.

 – Nekem van egy ötletem – rikkantotta Laskili boldogan. – Elhíreszteljük, hogy Naratból érkezett aban orgyilkosok támadtak az Isten Úrra, de csak megsebesíteni tudták, a palotaőrség pedig végzett velük, mert nem adták meg magukat. Ha az abanok fülébe jut a hír, akkor nem számolnak többé Muban létezésével, a szövetségeseinket pedig megnyugtatja a tudat, hogy élsz, és vigyázunk Rád.

Talán a szövetségeseinket jobban megnyugtatná, ha meghaltam volna, gondoltam fanyarul, de nem mondtam ki hangosan. Meg aztán Avana gazdagsága valószínűleg nélkülem is jelent akkora vonzerőt, hogy mindenképpen megpróbálják felprédálni és elpusztítani.

 – Rendben van, Laskili – egyeztem bele sóhajtva. – Hirdessétek ki az embereknek a Palota előtti téren, még ma.

 – Emlékszel még arra a furcsa hírre, Isten Uram – kérdezte Pilagu elgondolkozva – a narati őrjáratról, amelyik eltűnt? Na, hát ezek lehettek azok. Azt hiszem, jobban oda kell figyelni ezekre a szóbeszédekre. És mi legyen a járőrparancsnokkal? Úgy bedőlt Mubanék cselének, mint poroslábú legény az átcsapódó vitorlarúdnak... De aztán helyrehozta a hibáját, amikor leterítette az öreget.

 – Kapjon valami jutalmat, és hadd mesélje úton–útfélen, hogy ők védtek meg az orgyilkosoktól – nevettem el magam. Aztán eszembe jutott még valami.

 – Inimma! Hogyan ismerted fel Mubant? Úgy tudom, sohasem láttátok egymást Lail ostroma idején.

 – Én akkor valóban nem láttam őt – tűnődött a vezér. – De ő láthatott engem a falakról, vagy később, a palota elfoglalásakor, amikor álruhában menekült. Most pedig... amíg a többiek úgy hallgatták a történetét, mint kisgyerek a nagyapó meséit, nekem gyanús lett, hogy az öreg végig engem néz. Aztán meg... megbocsáss, Isteni Uram, Neked nem tűnt fel, hogy ez a vén marhapásztor, a trágyától büdös köntösében, itt áll előtted, és elfogulatlanul, választékos udvari nyelven beszél?

 – De, feltűnt – mosolyodtam el. – Pontosabban éreztem valami furcsát, de nem tudtam volna megfogalmazni, mi az. Hát ez volt az. Ki tudja, mi történt volna, ha nem vagy itt...

 – Ugyanígy megtámadtak volna bennünket – kottyant közbe Laskili.

 – Lehet, de Inimma megzavarta őket azzal, hogy felismerte Mubant – vélekedtem.

 – Ha visszaemlékeztek, míg Muban beszélt, a többiek bamba képpel bámészkodtak a trónteremben, és tettek is néhány lépést erre-arra – mutatott Inimma a terem közepére. – Valószínűleg a legjobb alakzatot akarták felvenni a támadáshoz, de sikerült megzavarni és legyűrni őket. De azt én sem értem, Isteni Uram, honnan tudtam, hogy ez az öreg nem egyszerűen egy álruhás aban, hanem... áhhh, mégiscsak nagyok azok a nyavalyás istenek...