Nyolcadik rész

8.

Akzari húsz hajója több mint ötven nap múlva tért vissza Avanába. A kapitány azonnal a Palotába sietett, hogy elmesélje az úton történteket, Enit pedig engedélyt kért, hogy lepihenhessen, mert nagyon elfárasztotta és legyengítette a hajóút.

 – Majdnem teljesen eseménytelen út volt, Isteni Uram – kezdte Akzari. – Gyenge, de egyenletes szelünk volt, lassan haladtunk, és baj nélkül odaértünk a szigetekhez. Három hajó elmaradt tőlünk az úton, de később ők is odaértek. Sok mindenre emlékeztem abból, amit Veled együtt láttunk és tapasztaltunk ott. Délről a negyedik szigeten kötöttünk ki végül.

 – Akzari! – vágtam közbe. – Tudod, hogy mire vagyok igazán kíváncsi. Vöröshajúakat láttatok? Vagy valami nyomát annak, hogy ott jártak volna? – Akzari a fejét ingatta.

 – Nem, semmi ilyesmit nem láttunk. De a legmagasabb hegy csúcsára felmásztunk, és onnan látni lehet a többi szigetet és a tengert is. Sem hajót, sem füstöt nem láttunk semerre, csak a mieinket. Meghagytam nekik, hogy a hegycsúcson építsenek egy kőkunyhót, és két ember mindig figyelje a tengert, nem jön–e hajó nyugat felől.

 – Jól tetted – dicsértem meg. – Mennyi ideig maradtál ott velük?

 – Tíz napig, Isteni Uram! A favágók sok nagy fát kivágtak, és azokból, meg az ottani mészkőből az emberek elkezdtek házakat építeni. Ez a sziget talán a legnagyobb mind közül, a keleti partján van egy nagy, nyugodt vizű öböl.

A partjai olyan szeszélyesen kanyarognak, folytatta, hogy a kikötőt teljesen elrejti a kint hajózók tekintete elől. A víz mély, de csendes, és halban gazdag, a sziget belsejében pedig tágas, füves réteket és hatalmas erdőket találtak. Csak kisebb állatokat és madarakat láttak, sajnálták is, hogy ökröket vagy legalább kecskéket nem vittek magukkal. De lehet, hogy később, vagy egy másik szigeten találnak ilyesféle jószágokat is. Egy bő vizű folyó is van ott, ami az öbölbe ömlik. Úgy becsülték, évnegyedekbe fog telni, mire az egész szigetet bejárják az emberek és térképet készítenek róla. Mikor elindultak visszafelé, már félig kész volt a kikötő is.

 – Idefelé már jó szelünk volt, sokkal gyorsabban értünk haza, mint oda – fejezte be.

 – Az a három hajó… mikor ért utol benneteket? – kérdeztem. Akzari elgondolkodva kutatta emlékezetében az események sorát.

 – Amikor eltűntek, talán félúton lehettünk, Isteni Uram – kezdte. – Éjszaka nem hajóztunk, hanem leengedtük a vitorlákat és megpróbáltunk egy rajban maradni. Az egyik reggel fedeztük fel, hogy három hajó elsodródott tőlünk, olyan messzire, hogy már az árboc tetejéről sem láttuk őket. Nem indultunk a keresésükre, mert fogalmunk sem volt róla, hogy merre kellene kezdenünk. Hanem az egyik kapitánynak támadt egy ötlete…

Ácsoltak egy tutajt, mesélte lelkesen, és azon tüzet raktak. Nélkülözhető rongyokat, ételmaradékokat halmoztak fel, olajjal, halzsírral öntözték meg, és meggyújtották.

 – Hihetetlenül büdös volt, Isteni Uram – rázkódott össze Akzari, ahogy felidézte az emléket. – Persze nem is a szaga vagy a lángja, hanem a füstje miatt gyújtottuk…

A szél nem volt elég erős ahhoz, hogy szétszórja azt a vastag fekete füstoszlopot, ami így sokkal messzebbről látszott a tengeren, mint a bárkák vékony árbocai. A tutajt pedig hosszú kötélen vontatta maga után a leghátul haladó hajó, hogy így jelezze a helyüket az elsodródott hajók kapitányainak.

 – Ennél többet akkor nem tudtunk tenni értük – magyarázta a hajós. – Már napok óta a szigeten voltunk, épültek a házak, a kikötő, és ők még mindig nem értek oda. Már le is mondtunk róluk, Isteni Uram… Szomorú, de ez a tengerész sorsa, ha Gurru is úgy akarja. De aztán a hegy csúcsáról az őrök meglátták a három hajót, amint a szigetek között lavíroznak, mi pedig kimentünk eléjük, és bevezettük őket a kikötőbe. Épp időben értek oda, mert már nem volt ivóvizük, és az élelemnek is a végén jártak. Hanem azt a legényt, aki csak a csillagok állása meg az emlékezetébe vésett térkép alapján vezette őket a szigetekig, nagyon meg kell becsülnünk, Isteni Uram.

Akzari intett az egyik emberének, aki egy nehéznek látszó bőrzsákot húzott elém, majd kiborította a tartalmát a padlóra. Kékesfeketén csillogó kristályok gurultak szét a csiszolt kőlapokon. Azonnal felismertem, csak magnetit lehetett. Vasércről eddig csak a naunik földjén és Disben tudtam, és most mindkét lelőhely hozzáférhetetlen volt számunkra.

– A szigeten találtuk, a hegyoldalban – mondta a kapitány. – Talán el se hoztuk volna, hanem az egyik emberem megbotlott, és a kardja hozzáragadt ezekhez a kövekhez. Még soha nem láttunk ilyesmit, és arra gondoltunk, biztosan érdekelni fog Téged, Isteni Uram. Érdekes, hogy csak a vaskardok tapadtak hozzá a kőhöz, a bronz tőrök nem, pedig...

– Mennyit hoztatok? – vágtam a szavába. A fejét csóválta.

– Ennyit, ami itt a zsákban van, Isteni Uram. Nagyon nehéz, és nem is tudtuk, hogy mire lehetne használni.

– Nem baj – legyintettem bosszúsan. Én sem számíthattam arra, hogy vasércet találnak a szigeteken, és amelyeken mi jártunk, azokon nem is láttam nyomát sem ilyen ásványoknak. Meg aztán nem kezdhették azzal a kivándorlók a városalapítást, hogy vasércbányát nyitnak a sziget közepén.

– Isteni Uram...? – nézett rám várakozóan Akzari.

– Ebből a kőből vasat lehet olvasztani – mondtam. – Vigyétek a kovácsokhoz, próbálkozzanak meg vele. Kár, hogy csak ennyi van, de nem tudhattad...

A legény elkezdte összeszedni a kristályokat a padlóról. Felmarkolta az egyik ökölnyi rögöt, és odanyomta a szétszóródott apró darabokhoz, amik hozzátapadtak, aztán az egészet bedobta a zsákba. Embereim lenyűgözve nézték, nekem pedig eszembe jutott valami. Mágnes?  Lehet, hogy most egy nagyon hasznos navigációs eszközt tudunk a hajósok kezébe adni. A Viking mérései szerint a Gámának is volt olyan mágneses tere, mint a Földnek. Felugrottam.

– Én is megyek veletek a kovácsokhoz – mondtam Akzarinak. Laskili kíváncsian nézett rám, sejtette, hogy valami érdekes dolog fog következni.

– Gyere te is – intettem neki. – Ki akarok próbálni valamit.

A kovácsok utcájában a szokásos nyüzsgés fogadott bennünket. A tűzifát és ércet szállító kordék kerekeinek nyikorgása, a vontató ökrök bőgése, a műhelyekben csengő kalapácsütések és az emberek állandó beszéde olyan zajfüggönyt vont körénk, hogy kiabálva kellett megértetnem magam Enninuval, aki pedig már amúgy is szinte teljesen süket volt.

– Egy vékony tűt? – csodálkozott az öreg mester, amikor végre megértette, mit akarok. Lehajoltam, és a műhely porába rajzoltam.

– Egy tű legyen, kisujjnyi hosszú, nagyon vékony, könnyű, a közepén legyen a lyuk. És nagyon pontosan egyensúlyozza ki a mester, mindkét vége ugyanolyan nehéz legyen!

– Eh, te ott – bökött Enninu az egyik fiatal kovácsra. – Gyorsan csináld meg ezt az Isteni Úrnak, ne kelljen egész nap itt ácsorognia... Mi lesz már, fiam, nem hallottad?

– Igen, Uram, máris... – morogta a fiatalember. Felmarkolt néhány félkész nyílhegyet és elvonult vele az egyik tűzhöz. Szívesen néztem volna, ahogy dolgozik, de egy másik mester tisztelettudóan felém hajolt:

– Hagyd, Isteni Uram, ha megengeded, hogy szóljak... – suttogta. – Tirin a legjobb mester egész Avanában. Csak akkor rontja el, amit csinál, ha nézik közben. Ő már csak ilyen...

Elnevettem magam.

– Akkor miért nem adtok neki külön műhelyt, ahol egyedül dolgozhat?

– Mert még nagyon fiatal – csikorogta Enninu sértődötten. – Nincs két éve, hogy mesternek fogadtuk. Csak az idős, nagy tudású mesterek dolgozhatnak külön műhelyben.

– Ha jól megcsinálja, amit kértem tőle, holnaptól saját műhelye legyen – zártam le a vitát. – Szerencséd, hogy amilyen ügyes kezű ez az ifjú, annyira zárkózott is. Különben megkérdezném tőle, nem akar–e a kovácsok felügyelője lenni.

Az Enninu szemében megvillanó rémület elszórakoztatott, pedig ő is tudhatta, hogy Tirinből nem lett volna jó felügyelő. Amíg azt vártuk, hogy a fiatal mester megcsinálja a tűt, körülnéztünk az utcában. Igyekeztem embereimmel a fal mellett maradni, hogy ne akadályozzuk a jövés–menést és az emberek munkáját. Mindenki serényen dolgozott, nyílhegyek ezrei, dárdahegyek. kardok, vértek és sisakok százai vártak arra, hogy a Fegyverek Házába szállítsák őket. Láthatóan a háborús készülődés vitte el a kovácsok termelésének nagy részét, alig néhányan kalapáltak kapát, ásót vagy sarlót. A közelünkben elhaladók kíváncsian pillantgattak ránk, nem értették, mit keres az Isteni Úr a főembereivel a kovácsok utcájában.

– Itt is van, Isteni Uram – szólalt meg mellettem Laskili meglepően rövid idő múlva. Tirin közeledett felénk, a tenyerén egy vékony vastű csillogott. Még nedves volt, bizonyára egy vödör vízben hűtötte le annyira, hogy meg tudja fogni. Szótlanul nyújtotta felém a tűt, és amint átvettem tőle, már meg is fordult, hogy visszamenjen a tűzhöz.

– Várj! – szóltam rá. – Lehet, hogy több ilyet is kell csinálnod. Laskili, adj egy vékony fonalat!

Laskili csodálkozva nézett rám. Honnan szedjek egy vékony fonalat? – volt a tekintetében. Akzari mentette meg a helyzetet, a köntösén volt egy szakadás, azt továbbfejtette, és óvatosan kihúzott belőle egy arasznyi szálat.

– Ez jó lesz, Isteni Uram?

Bólintottam. A fonal egyik végére csomót kötöttem, a másikat pedig átdugtam a tű közepén lévő apró lyukon. Tirin tökéletes munkát végzett, a vékony tű vízszintesen állt, amint a fonalat a szabad végénél fogva megemeltem. Rászóltam Akzari legényére.

– Adj egy rögöt a zsákból!

A kékesfekete röggel óvatosan végigsimítottam a tű egyik végén. Csak remélni tudtam, hogy jól csinálom. Tanultuk valamikor, hogy kell vasat megmágnesezni, de soha nem próbáltuk ki. Ha most sikerül...

Felemeltem a fonalat. A rögöt a legény kezébe nyomtam, és intettem neki.

– Vidd el innen legalább az utca végéig! – Csodálkozva nézett rám, de elindult lefelé az utcán. – A zsákot is! – szóltam utána. Bocsánatkérően mosolygott, felkapta a bőrzsákot és elügetett a város felé.

A tű lassan, imbolyogva mozgott a fonal végén, majd megállapodott. A nap állásán láttam, hogy dél körül lehet az idő. Eszerint akár jó is lehet, amit kitaláltam, mert a tű egyik vége a nap felé, vagyis délre mutatott, a másik tehát északra. Laskili és Akzari értetlenül bámultak hol rám, hol a tűre.

– Ha úgy működik, ahogy elképzeltem, akkor ez a vége mindig Habamu köldökére mutat– mutattam. – Kipróbáljuk a Palotában is, meg még néhány helyen, hogy jó–e. Itt túl sok a vas.

Akzari arcán láttam, hogy villámgyorsan gondolja végig ennek az új eszköznek a hasznosságát. Elismerően vigyorgott. Mostantól nem kell éjszaka Habamu köldökét figyelni, nappal pedig a delet várni, és Gurruhoz fohászkodni, hogy ne takarják felhők az eget...

– Tirin! – intettem a fiatal kovácsnak, aki a közelben támasztotta a műhely falát és mélán bámult maga elé. Hívásomra felrezzent és elém állt.

– Hány ilyet tudsz csinálni egy nap? – kérdeztem. – Egyik se legyen rosszabb, mint ez – mutattam az iránytűre. Tirin elgondolkozott.

– Talán háromszor tízet – bökte ki végül. Gyorsan végiggondoltam, hány bárkánk van egyáltalán, és hányat tudunk építeni mostanában.

– Csinálj száz darabot – mondtam végül. – Addig ne foglalkozz más munkákkal. Kapsz egy külön műhelyt, Enninu gondoskodik róla... Enninu!

Enninu komoran nézett Tirinre.

– Megkapod az öreg Ufar műhelyét, te legény – morogta. – Ő már úgyis alig dolgozik, Isteni Uram – fordult hozzám magyarázólag –, csak a segédeket irányítja, ahhoz meg nem kell neki saját tűzhely se.

– Isteni Uram... – fordult hozzám óvatosan Akzari. – Mielőtt ez a mester... Tirin... nekilátna a többi tűnek... – határozatlanul elhallgatott.

– Azelőtt mi legyen? – bámulta rá értetlenül.

– Úgy kellene megcsinálnia a tűket, hogy meg lehessen különböztetni a végét. Mert itt és most, ugye, látjuk az Atya arcát, tehát arra van dél – lendült bele a hajós a magyarázatba. –  De kinn a tengeren, egy felhős napon vagy borult éjszakán...

– Igazad van, Akzari – nevettem el magam. Tirinre néztem.

– Tirin, meg tudod úgy csinálni ezt a tűt, hogy a két vége ne legyen egyforma, de mégis ki legyen egyensúlyozva?

A fiatal mester hanyagul vállat vont. Persze, hogy meg tudom csinálni – volt a mozdulatában. Szúrósan rámeredtem.

– Iiigen, Isteni Uram, meg tudom csinálni – mondta kis szünet után.

– Minden este elhozod vagy elküldöd nekem, amiket elkészítettél – fordultam el, és indulni akartam vissza a Palotába.

– A rögök, Isteni Uram – szólalt meg Laskili. – Mi legyen velük?

– Egy öklömnyi darabot hozz magaddal, a többiből próbáljanak vasat olvasztani – intettem az olvasztókemencék felé.

Míg visszafelé sétáltunk a nyüzsgő városon keresztül a Palotába, végiggondoltam mindazt, amit tudtam a hajósok tájékozódásáról. Amíg csak a part mellett hajóztak, éjszakára horgonyt vetve, nem volt gondjuk az irányokkal. Azt, hogy a disbeliek hogyan tájékozódtak minden szárazföldtől távol, nem tudtuk. A parti városok hajósai közül először Szumurri vágott át a nyílt tengeren, amikor Inimmát hozta haza Lailból. Elmondása szerint a nap és a csillagok alapján tájékozódott, és szerencséje is volt. Később, amint mind több hajónk járta a tengert, egyre fontosabbá vált a navigáció fejlesztése. A Gurru–papok már régen elkészítettek egy táblázatot, aminek segítségével a hajós megbecsülhette, hogy melyik szélességi fokon jár éppen. Ehhez a sarkcsillagnak a látóhatár fölötti magasságát kellett megmérniük egy egyszerű, szögmérőre hasonlító szerkezettel. Amikor én indultam el nyolc bárkával, hogy új város alapítására alkalmas partot keressek, a nálam maradt órákkal a hosszúsági fokot is meglepően pontosan meg tudtam határozni. Sajnos nem volt elég óránk ahhoz, hogy minden hajóra jusson belőlük, így csak a nagyobb hajórajok parancsnokai kaptak egyet, az eljárás pontos leírásával együtt. Természetesen Akzari is, amikor a kivándorlókat vitte a szigetekre. A partszakaszok jellegzetességeinek leírása évszázadokig csak szájhagyomány útján terjedt a kormányosok között, akik jogosan féltett titokként kezeltek minden új információt, amihez hozzájutottak. Gurru papjai ezen is változtattak, amikor egyre részletesebb térképeket kezdtek rajzolni a két partról és a szigetekről. Ezeken a gondosan kiégetett agyagtáblákon saját találmányú jelmagyarázat mutatta a veszélyes szakaszokat, a víz mélységét, az egyes évszakokra jellemző széljárást, és úgy általában mindent, ami adatot össze tudtak gyűjteni a hajósoktól.

Tirin segédje minden este jelentkezett a Palotában huszonöt–harminc iránytűvel. Ezeket bemágneseztük és megtanítottuk a hajósokat a használatára. Az egyik kapitány felvetette, hogy jó lenne egy kis kör alakú fatáblát tenni az iránytű alá, amit felosztunk tizenkét részre, így könnyebb lesz meghatározni a pontos irányokat. Csendesen átkoztam magam, amiért ez nem nekem jutott eszembe, hangosan pedig megdicsértem a fiatal kapitányt az ötletéért, és megbíztam egy ügyes ácsot a táblák elkészítésével. Hamarosan minden bárkánkon volt egy használható iránytű. Gurru papjai kitalálták, hogy ha a déli part cserépbe vésett térképére rányomnak egy puha agyagtömböt, és azt kiégetik a fazekasok kemencéiben, akkor azzal gyorsan lehet újabb térképeket nyomtatni, így minden bárkára egyforma térkép kerül, és nem akkor kell másolgatni, amikor valamelyik kapitánynak szüksége lesz rá.

A kovácsok sokáig próbálkoztak a magnetit kiolvasztásával, de nem jártak sikerrel. Végül – amikor elég bátorságot gyűjtöttek, hogy beismerjék kudarcukat –, megnyugtattam őket, hogy az a nyersvasmennyiség, amit a nauniktól kaptunk, még évekig elég lesz a városnak. Ha pedig helyreáll Habamu rendje a déli parton, elküldjük a megmaradt rögöket a nauni mestereknek, hátha nekik sikerül, elvégre a Puru mellett bányászott vasércet is ők dolgozták fel.