Tizenkettedik rész

12.

Már reggel, amikor felmentem a Palota lapos tetejére, éreztem, hogy közeledik Vaspana szent vihara. Nanur idején az ég egyébként is olyan halvány, színtelen kék, mintha a hőségtől fakult volna ki, de most még rosszabb volt, egyenletesen világosszürke félgömbje rezzenetlenül feszült fölöttünk látóhatártól látóhatárig. A napok óta a tenger felől fújó szél hajnalban csendesedni kezdett, majd teljesen elállt. A nap pedig nem a megszokott, napsugaraktól övezett, sárgán ragyogó tűzgolyóként kapaszkodott mind magasabbra az égbolton, hanem eleinte vörösen, később narancssárgán izzó korongjával rémítette el az eget figyelő embereket.

Az aban hajóhadat figyelő bárkákat sikerült riasztani, már előző este behajóztak a kikötőbe azzal a hírrel, hogy az abanok felszedték a horgonyt és elindultak a jó széllel Avana felé.

Úgy számoltuk, hogy a kettesével összekötött hajók jóval lassabban haladnak, mint a mi bárkáink, így valószínűleg még a tengeren fogja elérni őket a vihar.

Aznap már mindenki csak azon dolgozott a városban, hogy minden mozdítható tárgyat rögzítsen, vagy biztos helyre vigyen a vihar elől. A bárkákat is lekötötték a kikötőben, az állatokat pedig a pásztorok egy közeli, keskeny völgybe terelték, amelynek magas, függőleges falai nemzedékek óta jól ismert, megbízható védelmet nyújtottak a szél és a ferdén lezúduló eső ellen, bár eddig csak Esra idején, vagy Gurru évnegyedének végén kellett a völgy oltalmához folyamodniuk. A pásztorok itt vesszőből font féltetők alá tudtak csak behúzódni, reméltük, hogy ezek a jégveréstől is megvédik őket.

Déltől már alig lehetett embert látni az utcákon, a minden téren és utcasarkon kihirdetett figyelmeztetés megtette a hatását.

Kora délután aztán feltámadtak az első szélrohamok a Barkan felől. Hamarosan állandósult a szél, és fekete felhők jelentek meg a hegylánc fölött. A hőmérséklet percek alatt legalább tizenöt fokot zuhant, a felhők pedig összeolvadva elborították az egész déli égboltot. Addig a Palota tetejéről figyeltük az eget, de ekkor úgy éreztem, ideje biztos helyre húzódni. Alig csuktuk be magunk után az ajtót, zuhogni kezdett az eső. Esra idején soha nem láttam még ekkora felhőszakadást, talán csak a laposfejűek hordájában megélt négy monszunidőszak legvadabb esőzéseihez volt hasonlítható. Nemsokára a jég is megérkezett, tojásnyi darabok verték a Palota ablakait védő fatáblákat. Enit tágra nyílt szemmel, reszketve kapaszkodott a karomba.

 – Ugye nem lesz semmi baj? – kérdezgette egyre, pedig délelőtt még büszkén mesélte, hogy náluk otthon, Lalla partjain mindennaposak voltak a viharok, és egy magára valamit is adó edjari legfeljebb futó kellemetlenségnek tekintette őket.

Ahogy óvatosan kinéztünk az alsó szint egyik ablakán, láthattuk, hogyan rohan sebes sodrású folyóként a víz az utcákon. Szerencsére csak azt a kevés szemetet tudta magával ragadni, aminek eldobálásáról az embereket, úgy látszik, soha nem lehet leszoktatni.

Az eső és a szél csak lassan csillapodott, a villámok szinte egybefolyó függönye pedig, úgy láttuk, elkerülte a várost, és lassan haladt a Fekete Forrás felé. Úgy tűnt, órákig tart a vihar, de amikor elvonultak a felhők, a ragyogóan tiszta, kék égen még magasan állt a nap.

Nanur forrósága újult erővel sújtott le Avanára, a frissen keletkezett pocsolyákból a napsugarak szárnyán hamarosan elröppent a víz, és a fullasztóan párás levegő még elviselhetetlenebb volt, mint a megszokott száraz hőség. Szerencsére az alkonyat hűvös szellőt hozott a hegyek felől, ami valamennyire kitisztította a levegőt a városban.

Nem pihenhettünk, a katonák és Gamatu tanítványai kis csoportokban járták az utcákat, hogy ellássák azokat, akik mégis megsérültek, felmérjék a vihar okozta károkat.

Szumurri meg sem várta, míg az utolsó, szétzilált felhőrongyok eltűnnek az északi látóhatáron, hanem az utolsó szelet kihasználva azonnal kihajózott négy bárkával, hogy kikémleljék, az aban hajóhadat elérte–e a vihar, és merrefelé tartanak.

Mire besötétedett, Talil és Laskili összegezte a jelentéseket, és elmondták a Tanács nagy termében a többi főembernek is.

– Halottak nincsenek, Isteni Uram – sorolta Laskili az agyagtáblára pillantva. – Két embernek eltört a karja, egynek a lába, sok a zúzódás és a nyílt seb. Ezeket a sérüléseket mind akkor szerezték, amikor a rosszul bezárt ajtókat benyomta a szél, és ők megpróbálták visszacsukni valahogy. Az állatok és a pásztorok nem is bőrig, hanem csontig áztak odakint, mert a völgyük alja folyóvá változott a rengeteg víztől, de azt mondták, egyetlen jószág sem veszett oda. Három halászbárka rosszul lehetett rögzítve, és a szél kisodorta őket az öbölbe, aztán a sziklához csapta, ezek már csak tüzelőnek lesznek jók.

A nagyobb hajók, folytatta, épségben átvészelték a vihart. Az olajütők utcájában egy ház összedőlt, mert a víz kimosta a fala alól a földet. A benne lakók csak könnyebben sérültek meg, most a rokonaiknál vannak. Két vasolvasztó kemencét összedöntött a szél, az eső pedig elmosta őket, a többi épségben maradt.

 –Az üvegkohóknak nem esett bajuk – fejezte be, majd elmosolyodott: – és amit annak az öreg papnak ígértél, Isteni Uram… Habamu nagy szobra a kikötőben olyan tiszta lett, mintha éppen most emelték volna az Atya nagyobb dicsőségére.

Szégyenkezve mosolyogtam vissza. Tényleg megígértem Ha-Neftunak, hogy a nagy szobrot megtisztíttatom, de aztán a vihar előkészületei miatt ez teljesen kiment a fejemből. Tudtam ugyan, Ha-Neftu ezt csak azért mondta nekem, hogy a jelenlétét elfogadhatóvá tegye a belépő Laskiliék számára, de ettől függetlenül az tény maradt, hogy megígértem neki.

 – Azt hiszem, mindent ellenőriztünk a városban, Isteni Uram – mondta Laskili, majd felnézett a terem mennyezetére és elsápadt. – Kivéve azt a szerkezetet a tetőn… ami az Égi Hajó hangját hozza el nekünk… – dadogta rémülten.

A rádió! Ott hagytuk a tetőn! Felugrottam, és a lépcsőfokokat hármasával véve rohantam a tetőre, hallottam, amint a főemberek egymást lökdösve igyekeznek utánam. Mire kiértem a lapos tetőteraszra, már szúrt az oldalam és színes karikák táncoltak a szemem előtt. Nekidőltem a kőpárkánynak, mélyeket lélegeztem, hogy kitisztuljon a látásom, és félve pillantottam arra a sarokra, ahol a rádió állt. Közben Laskiliék is felértek, és tanácstalanul nézték a rádiót, azt természetesen nem tudták megítélni, hogy érte–e jóvátehetetlen károsodás. Egyelőre én is csak reménykedtem, hogy nagyobb baj nélkül megúszta.

A parabolaantennát tartó fém háromláb felborult, az antenna széle egy kicsit meg is görbült, de az ujjnyi vastag kábel, ami a rádiót rejtő masszív fémdobozhoz kapcsolta, nem engedte, hogy a szél leröpítse a városba. Úgy láttam, hogy a közepéből kiálló tömzsi fejegység nem sérült meg. Magának az adóvevőnek nem lett semmi baja, talán csak egy közvetlen villámcsapás tehette volna tönkre. A kapcsoló első kattintására életre kelt, a jelzőfények megnyugtatóan hunyorogtak a vastag üveglap mögött. Visszaállítottuk az antennát a helyére, a meghajlott fémszálakat úgy–ahogy kiegyenesítettem, és megnyugodva láttuk, hogy amint ismét fogja az Anteus vezérlőjelét, a szervomotorok lassan irányba állítják a majdnem két méter átmérőjű tányért.