Első könyv: Avana - Első rész

Első könyv - 

Avana

1.

Azon az éjszakán, Nanur első harmadának vége felé is a Palota lapos tetején virrasztottam, amikor elért hozzánk az új Viking első üzenete. A parabolaantennát mozgató szervomotorok felzümmögtek, majd némi pásztázás után új irányba állították a hatalmas fémhálót. A rádió monoton zúgását eközben halk, recsegő hang törte meg, elúszott, majd visszatért és felerősödött:

 – Itt az Anteus űrhajó Agya beszél. Pillanatnyi távolságunk a Tau Cetitől húsz fénynap. Érkezésünk hozzávetőlegesen kilencven nap múlva várható. A legénység felébresztése a hibernációból harminc nap múlva kezdődik. Itt az Anteus űrhajó Agya beszél...

Az Agy háromszor mondta el ezt a szöveget földi nyelven, majd háromszor az avanai udvari nyelven, aztán újra kezdte földi nyelven, de már nem figyeltem oda. Negyed évig kell tehát kitartanunk úgy, hogy délről a naunik, északról Dis hajósai szorongatnak bennünket, és nem tudhattuk azt sem, hogy az abanok nem indulnak–e meg mégis Bitámi felé a szárazföldön. 

Akik velem voltak a tetőn, az örömmámor és a kétségbeesés között ingadoztak. Pilagu azon a véleményen volt, hogy azonnal el kell híresztelni, hogy jönnek az Isteni Úr testvérei, és rettenetes fegyvereikkel minden ellenségünket elpusztítják. Szumurri azonban a szokásosnál is komorabb lett:

 – És ha megkérdezik, hogy mikor jönnek, arra mit mondasz? Holnap? Aztán megint holnap? Tizenkét nap múlva már senki nem fogja elhinni. Vagy az igazat, azt, hogy Gurru idejének közepén? Akkor ellenségeink tudni fogják, hogy addig van idejük kirabolni és elpusztítani a várost.

 – Isteni Uram, szólhatok? – érdeklődött Laskili tisztelettudóan. Minden gondom dacára elnevettem magam és bólintottam. Laskili lelkesen hadarni kezdett:

 – Rettenetesen sok ez az idő, az embereknek nem szabad tudniuk, hogy még egy évnegyedig csak magukra számíthatnak. És különben sem biztos, hogy az Isteni Úr testvérei fegyverekkel jönnek hozzánk. De valami reményt kell adnunk a népünknek, hogy ha kell, kimenjenek harcolni a falakra. Terjesszük el azt, hogy jönnek, és bármikor ideérhetnek. Vagy tudtok jobbat?

Szumurri csak legyintett, Pilagu pedig a széles kőpárkányra könyökölt, és az alvó várost nézte.

 – Legyen így – mondtam. – Holnap elmondjuk az embereknek.

 – Hadd intézzem én, Isteni Uram! – könyörgött Laskili. Körülnéztem. Enit elálmosodott már, és elment aludni. Csak néhány megbízható főember volt velem a tetőn, Pilagu, Mesdu, Szumurri, Laskili és Tegin. Ők nem fogják felelőtlen fecsegéssel ijesztgetni vagy hiú reményekkel áltatni az embereket. Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak Laskilinek, amikor Tegin állt elém. A matematikában és csillagászatban jártas Gurru–pap feszült arcán látszott, hogy valami nagyon fontos mondanivalója van.

 – Isteni Uram, Te úgy tanítottad nekünk, hogy a fénynél talán csak Habamu Atya akarata lehet gyorsabb – kezdte óvatosan.  – És persze Gurrué – tette hozzá gyorsan, szórakozottan a levegőbe rajzolva Gurru szent jelét. – Engedelmeddel, én is hallottam távoli testvéreid üzenetét, aztán gondolkodtam. Ha igaz az, hogy az ő hangjuk a fény gyorsaságával érkezett hozzánk, akkor jó régen kellett indulnia. Vagyis testvéreid... – jelentőségteljesen elhallgatott.

 – Igazad van – ismertem el szégyenkezve. – Hogy is nem gondoltam erre... Kiszámoltál valamit, Tegin?

 – Nem, számolni nem tudtam, Isteni Uram, ahhoz nem tudok eleget. Az a húsznapnyi fényút, amit ráadásul a Ti világotok keringésével mértek, túl nagy távolság ehhez. Az égi hajó milyen gyorsan tud jönni?

 – Nagyon gyorsan, Tegin – nevettem el magam. – Annyira, hogy már egy ideje lassítania is kell, nehogy elrepüljön mellettünk.

Pilagu értetlenül kapkodta a fejét, látszott az arcán, hogy semmit nem fogott fel a beszélgetésből.

 – Mi a csodát... bocsáss meg, Isteni Uram..., szóval mit akartál mondani, Tegin?

 – Ó, igen – mosolygott rá a pap. – Ez a beszéd, amit hallottunk, nagyon régen indult el az Isteni Égi Hajóról. Úgy gondolom... úgy számolom... – mélázott egy pillanatig –, hogy Erua vége felé, vagyis... körülbelül húsz nappal ezelőtt. 

 – Igen... – morogta Pilagu. – Ezt hallottuk az előbb a hangtól.

A többiek arcán is látszott a feszült gondolkodás, majd Mesdu felkiáltott:

 – Emlékszel, Isteni Uram, amikor először mentünk Demgalhoz, hogy szövetséget kössünk vele?

 – Persze – mosolyogtam rá, aztán elkomorodtam, ahogy eszembe jutott Ordsu halála, meg Otagal és Mekridur árulása.

 – Az a fiatal seregvezér egyszer, talán reggel, előreküldött két legényt, hogy bejelentsék az érkezésünket – folytatta zavartalanul Mesdu. – Ők aznap délután álltak a nauni király elé a hírrel, hogy jövünk, mi pedig másnap este érkeztünk oda. De amíg a legények vágtattak, addig mi is haladtunk, igaz, jóval lassabban, mint ők. És csak azt tudták megmondani a királynak, hogy a gázlónál voltunk, amikor ők indultak, de azt nem, hogy azóta meddig jutottunk el – fejezte be az eszmefuttatást csillogó szemmel. Elismerően néztem rá, és Tegin is csendesen bólogatott.

Laskili hangja térített vissza bennünket a tennivalóinkhoz:

 – Isteni Uram, van egy ötletem! Tíz... nem... tizenegy nap múlva lesz az Égi Hajó távozásának ünnepe, mi lenne, ha akkor mondanánk meg az embereknek a hírt?

 – Hogy gondolod, Laskili? – kérdezte Szumurri csendesen.

 – Azzal a nagy ezüstből készített hajóval minden évben körbevonulnak a városban, most pedig a nagyobb tereken meg is állnának vele, és kihirdetnék, hogy jönnek az Isteni Úr testvérei – hadarta Laskili egy szuszra. Pilagu is fellelkesedett:

 – Addigra kigondoljuk, hogy mit kell mondaniuk a papoknak, és hogy mit válaszolhatnak, ha valaki kérdezősködni kezd.

 – Így legyen – mondtam. – Laskili, holnap a harmadik kettős órában elhozod nekem a tervet. Írd le, hogy hol álljon meg a menet, és hogy szerinted mit kell majd kihirdetniük. Néhány erős hangú, megbízható papot válassz ki, és legyen náluk víz bőségesen, nehogy kiszáradjon a torkuk.