Hatodik rész

6.

A nauni támadás lelassult, vagy talán meg is állt. A Barkan mélyútján lévő második torlasz hosszú időre feltartóztatta őket, és minden lépés emberéleteket követelt tőlük. De sajnos, csak ritkán aban vagy nauni harcosok életét, többnyire a bontáson dolgozó rabok haltak meg. A meredek, sziklás falak magasra nyúltak a mélyút két oldalán, ezért nem lehetett megkerülni a torlaszt. Ha csak fatörzsekből áll, talán már rég felgyújtották volna, de több volt benne a szikla és a föld, mint az éghető anyag. Vitari emberei időnként tovább építették a torlasz város felőli végét, így az hatalmas féregként egyre közelebb kúszott a mélyút kijáratához. Laskili őrjáratokat küldött ki a Barkan sűrű, bozótos erdővel benőtt, sziklás hegyoldalaira. A katonák kis csoportokban rendszeresen járták a Barkan erdeit, aban felderítők vagy harcosok után kutatva. Az egyik csapat rátalált a hegyi emberek egy nagyobb településére – ez három barlangban mintegy kétszáz embert jelentett –, és sikerült viszonylag békés kapcsolatot kialakítaniuk egymással. Talán már írtam, hogy míg a hegyi emberek a naunikat sohasem bántották, addig az avanai favágók, szénégetők és vadászok állandó félelemben éltek miattuk. Ez most szerencsésen megváltozni látszott. A törzs vénei elmondták, hogy most is barátságosan köszöntötték a hozzájuk érkező nauni vezéreket, meg a másmilyeneket is – mocskos abanok, Isteni Uram, morogta dühösen Tarkumi, mikor meghallotta a hírt –, de azok elvitték a törzs legerősebb fiatal férfiait, hogy a torlasz lebontásán dolgoztassák őket.  A huszonegynéhány fiatalból hárman tértek haza, betegen, sebesülten és legyengülve. Elmondták, hogy a többiek meghaltak, ők pedig egy éjszaka megszöktek a táborból.

Az osztag parancsnoka minden tőle telhetőt megtett, hogy a javunkra fordítsa a helyzetet. A teljes élelmiszerkészletüket szétosztotta a hegyi emberek között, akik főleg a sónak örültek, a felcser pedig – akit még Dimmu tanított meg a gyógyítás tudományára – napokig ápolta a legényeket, míg sikerült talpra állítania őket. Tőlük tudtuk meg azt is, hogy a nauni és a „másmilyen” harcosok között egyre gyakoribb a torzsalkodás, ami általában hangos veszekedéssé, néha pedig véres verekedéssé fajult.

A hegyi emberek ettől kezdve, ha nem is lettek barátaink, de mindenesetre békésen tűrték a katonáink jelenlétét a Barkanban. Hajlandók voltak megosztani velünk azokat a híreket is, amiket a távolabbi völgyekben élő törzsek továbbítottak nekik a jól bevált, ősi módszerekkel. Csodálatra méltó találékonysággal használták ki a természetes lehetőségeket, a hatalmas, odvas fákon dobolástól kezdve a füstjeleken át az éjszakai csendben jól hallható, éles füttybeszédig. Így tudtuk követni a torlaszt bontó sereg egyre lassúbb haladását.

Biztató volt, amit így megtudtunk. Dél felől tehát nem fenyegetett azonnali veszély. Mivel hajónk alig maradt az aban hajóhad legyőzése után, ezért tulajdonképpen Tavapa támadásától sem kellett tartanunk, hiszen Disnek pedig szárazföldi hadserege nem volt.