Tizedik rész

10.

Néhány nap múlva kimentünk megszemlélni főembereimmel, hol tart a vízvezetéket oltalmazó három védvonal. Muban és Alani is velünk tartott, meg Burinar is az egyik emberével. Nem is bántam, hátha eszükbe jut még valami, ami még hatékonyabbá teheti a védelmet. Burinar elgondolkodva nézte az arasznyi magasan kifeszített köteleket, majd Laskilihez fordult:

 – Ezeket még egy aban is messziről észrevenné. Nem fognak belerohanni.

 – Akkor mit tegyünk ide? – komorodott el Laskili.

 – Hálót – mondta Burinar – halászháló is jó. – Csodálkozva néztem rá. A naunik a természetes vizeket szükséges rossznak tekintették, amik legfeljebb az állatok itatására jók, egyébként meg csak akadályozzák a lovasok szabad mozgását a pusztán. Nem tudtam róla, hogy valaha is hálóval halásztak volna a Puruban vagy valamelyik mellékfolyójában. Burinar folytatta:

 – A hálót lefektetitek a földre, és beszórjátok porral. Öt–tíz lépésenként erős karóval a földhöz rögzítitek, de csak az út felőli szélét. A másik szélébe fűzzetek egy hosszú, erős kötelet, az egyik végét derékmagasságban kössétek egy vastag fához, a másikat pedig akkor húzza meg néhány erős legény, ha a támadók első sora már ráfutott a hálóra.

 – Ősi aban módszer – morogta mellettem Muban. – Amikor abanok és naunik egymás ellen fordultak Tulaban síkságán, így tudtuk megállítani a lovasrohamaikat...

Burinar komoran nézett rá. A naunik csak lassan békültek meg azzal a tudattal, hogy abanok is segítenek bennünket Avana védelmében. Muban megjegyzése már csak azért is sérthette az öreget, mert nem egymás ellen fordultak, hanem a szövetségre lépő, mind erősebb aban törzsek támadták meg a naunikat, hogy elpusztítsák vagy leigázzák őket. Demgaltól és a nauni vénektől sok részletet megtudtam arról, hogyan védekeztek elkeseredetten, lépésről lépésre hátrálva a pusztai lovasok, míg a tengerpartig nem szorította őket a túlerő.

 – Tudsz esetleg egy régi nauni hadicselt, aban? – kérdezte kihívóan Burinar.

–    Nem vagyok aban – morogta Muban teljesen fölöslegesen, majd lemondóan legyintett, és hátat fordított az öreg nauninak. Azt hittük, sértésnek szánja, de ő Alanival együtt a Halottak Völgyébe lefutó, majdnem függőleges sziklafalat vizsgálta érdeklődve.

 – Ha kijutnak a mélyútról, és mégsem indulnak el a vízvezeték felé, akkor itt fognak támadni – mutatott lefelé.

 – Itt? – kérdeztem csodálkozva. – Itt még egy hegyi kecske sem tudna lemászni, nemhogy egy nauni lovas.

 – De egy hegyi aban igen, akár kötél nélkül is – mondta makacsul Muban.

 – Ezt a sziklafalat sűrű és tüskés bozót borítja – szólt közbe Laskili. – Lent, az alján, olyan kétembernyi magasságig tiszta, mert oda már sírüregeket vésnek, de feljebb legalább tíz evezőnyi magasságban be van nőve bokrokkal, ekkora, éles tüskéik vannak – mutatta a kisujját. A két aban összenézett, Muban lefordította az elhangzottakat Alaninak, aki kihajolt a mélység fölé, lenézett a sziklafalra, majd magyarázott valamit.

 – Azt mondja, hogy ő felgyújtaná a bozótot. Fél nap alatt leég, fél nap, amíg kihűl, a fal tetejéről nauni és aban íjászok lőnek mindenkire, aki odalent van, közben aban nehézgyalogosok köteleken leereszkednek a völgybe. Ha elegen vannak lent, jöhetnek utánuk az íjászok is. Egy kettős óra alatt ezer harcost le lehet vinni, és ha ők megindulnak a város felé, ott már nincs se fal, se kapu, ami megállítaná őket – fordított Muban, érzésem szerint jóval részletesebben, mint ahogy Alani felvázolta a lehetőséget.

 – De ha felgyújtják a bozótot – mutattam a zörgősre száradt bokrok tömegére –, tudni fogjuk, hogy itt akarnak lejönni, és íjászokat küldünk a völgybe, akik könnyűszerrel lelövöldözik a lefelé mászó harcosokat.

 – Fentről messzebbre lehet lőni, Isteni Uram – morogta Burinar. – Az íjászaid nem fognak elég közel jutni a falhoz, hogy védjék.

 – Ez igaz – sandított Laskili a mélybe. – Menjünk le oda, Isteni Uram, azt már látjuk, honnan jönne ez a támadás, most nézzük meg azt is, hogy hol tudnánk megállítani.

A Halottak Völgye csendes volt és méltóságteljes. A magas sziklafalak közé csak délben sütött be a nap, most is árnyékban haladtunk kísérőimmel a völgy vége felé. Megnyugodva láttam, hogy a támadásra alkalmas falszakasz alig egy nyíllövésnyi hosszúságú, a többi részen megközelíthetetlen, visszahajló sziklák szegélyezik.

 – Innen még tudják védeni a falat az íjászok – állt meg Laskili a hátsó faltól körülbelül száz lépésre. – Ha messzebb vannak, a vesszőknek nem lesz elég erejük, hogy átüssenek egy bőrvértet.

 – De onnan sokkal könnyebb lefelé lőni – nézett fel Burinar a fal tetejére. – Nem állítanék ide embereket, Isteni Uram, mert hamar meghalnának a nyílzáporban.

 – Akkor nézzük, mi mást tudnánk csinálni – mondtam, és elindultam a fal tövéhez. A bozót alatt, kétembernyi magasságban, keskeny, kiugró sziklaperem húzódott. Talán ha fél méter széles lehetett, egyenetlen és töredezett volt. Arra nem számíthattunk, hogy megállítja vagy akár lelassítja a harcosok leereszkedését. de valami eszembe jutott róla.

 – Ha felgyújtják a bozótot, majd azt várják, hogy kihűljön a sziklafal – kezdtem Inimmához fordulva –, az legalább egy nap. Éjszaka egy szakasz harcos beoson a völgybe, és a perem alatt, a falhoz lapulva várakozik. Ha valaki lemászik a falon, mire észreveszi őket, már késő. Olyan sokan nem tudnak lejönni egyszerre, hogy harminc–negyven harcos ne bírjon el velük. Amíg a perem alól nem lépnek ki, az íjászok sem tudnak lőni rájuk. Arra viszont számítaniuk kell, hogy talán csak a következő éjszaka tudnak kijönni onnan, úgyhogy legyen náluk élelem és víz.

 – Remélem, erre nem fog sor kerülni, Isteni Uram – vigyorodott el Inimma.  – De ha mégis, akkor itt egyesével kapjuk el őket.

Alani nem messze tőlünk nézegetett valamit a bozótban, majd tűnődve, egyre nagyobb körökben kezdett keresni valamit a földön. Úgy tűnt, meg is találta, mert gyors léptekkel eltűnt a völgy egyik beugrójában. Pár másodperc múlva újra megjelent és hívogatóan integetett felénk. Csodálkozva siettünk oda. A sziklafal résében néhány levágott tüskés bokor volt felhalmozva. Látszott, hogy ugyanolyanok, mint amik a völgy hátsó falán nőttek. Alani végighúzta ujjait az egyik vágáson, és mondott valamit Mubannak.

 – Azt mondja, nem régi vágás, talán két napos. Valaki egy keskeny ösvényt akar megtisztítani a bozótoson keresztül, de még nagyon az elején jár a dolgának.

 – Áruló van a városodban, Isteni Uram – hördült fel Burinar. Muban a kardjához kapott, Burinar pedig követhetetlen gyorsasággal illesztett egy nyílvesszőt az állandóan a kezében szorongatott íj húrjára. Az abanok és a naunik izzó tekintettel, dühösen meredtek egymásra.

 – Semmi kétség – mondtam csitítóan. – Valaki kivágta ezeket a bokrokat, és biztosan nem jó szándékkal. De egyáltalán nem biztos, hogy aban, sem az, hogy nauni. Lehet egy avanai is, akit arannyal vesztegettek meg... De ha ti most egymásnak estek, azzal csak megkönnyítitek közös ellenségeink dolgát… Laskili!

 – Isteni Uram…?

 – Küldj ide néhány katonát, rejtőzzenek el, és figyeljék, ki és mikor jön, hogy folytassa a bozót kivágását. Fogják el, és hozzák a Palotába.

Muban és Burinar lassan megnyugodtak, a másik nauni és Alani kissé értetlenül, de hasonló gyanakvással figyelte őket és egymást.

 – Uram – fordult hozzám komoran Muban. – Köztünk nincs áruló. Hogy jó szándékunkat bizonyítsuk, egyik emberem is ide fog jönni, és őrt áll katonáiddal együtt.

 – Meg tőlünk is egy harcos... – morogta Burinar.

 – Miért... – kezdte Laskili, de leintettem.

 – Igazuk van, Laskili. Amíg nem tudjuk, ki tette, addig mindenki gyanús. Sajnálom, de a katonák is. Az aban és a nauni sem egymással, sem az avanai harcosokkal nem tud beszélni, mert nem értik egymás nyelvét. Viszont őrködnek és figyelik egymást is. Lehet, hogy semmi értelme, mert ha az őrök között van az áruló, akkor természetesen nem fog csinálni semmit.

Visszasétáltunk a Palotába. Burinar kiválasztotta az egyik nauni harcost az őrségbe. Az abanok közül Alani jelentkezett, én azonban úgy döntöttem, hogy inkább Nimon menjen, amit Muban egy közömbös vállrándítással vett tudomásul.

 – Mikor menjen ki az őrség, Isteni Uram? – jelent meg Laskili öt veteránnal.

 – Most, azonnal! Vigyenek vizet és valami élelmet is! Rejtőzzenek el, figyeljenek. Holnap reggel megy a váltás.

Nimon felkapta a hatalmas, kétkezes kardot, amit a zsákmányolt aban fegyverek közül választott magának. Muban csendesen mondott neki valamit. Nimon rábámult, majd szenvtelen arccal csúsztatta a kardot a hátára szíjazott hüvelybe. Csak most tűnt fel, milyen hatalmas termetű az aban harcos, még nálam is magasabb, a válla pedig jóval szélesebb, mint bárkié a Tenger Fiai közül. Ha az aban nehézgyalogosok mind ilyenek, nekik talán van esélyük a vöröshajúak ellen, gondoltam.

  – Hogy lehet az, hogy amikor Avanába érkeztek, és elfogtuk őket, nem tűnt fel, hogy ez az ember ekkora? – kérdeztem félhangosan Laskilitől. Ő is csodálkozva nézett fel a fölénk tornyosuló Nimonra. Muban fanyar félmosollyal mondott valamit az óriásnak, aki vigyorogva dörmögött pár szót.

 – Azt mondja, Uram, hogy szégyen, de nem bírja a tengert – fordította Muban, majd hozzátette: – Egy halászbárkával jöttünk Narattól Beliszu utánig, és Nimon végig beteg volt a bárka imbolygásától. Napokig nem evett, nem ivott, és ki sem bírt egyenesedni, annyira kínozta a tengeribetegség. De most már jól van...

Már majdnem megkérdeztem, hogy az aban nehézgyalogosok mind ilyen hatalmas termetűek-e, aztán rájöttem, hogy biztosan nem, mert Inimma emberei napok óta gyakorlatoztak a Lailból zsákmányolt páncélokban, és nem panaszkodtak, hogy viselhetetlenül nagyok lennének.

 – Muban, mit mondtál neki, mikor eltette a kardját? – kérdeztem az öreg abant.

 – Azt, hogy nem kell akkora kard, csak őrködnie kell. És hogy akár egy tőr is elég. De hát nem hallgatott rám – legyintett az.

Nimon, az íját szorongató nauni legény és Laskili katonái elindultak a Halottak Völgye felé. Tűnődve néztem utánuk. Akárki is legyen az áruló, meg kell találni, és ártalmatlanná tenni. Ha vannak társai, akkor azokkal együtt.

Másnap reggel Laskili komoran jelentette, hogy elfogtak egy embert a Halottak Völgyében, aki az éj leple alatt osont be oda, és egy rövid pengéjű fűrésszel folytatta a bozót vágását. Az őrt álló katonák megvárták, amíg kivágja az első bokrot, majd lerángatták a sziklafalról és megkötözték. Uralkodásom egyik első döntése volt, hogy a Fegyverek Házában lévő kínzókamrákat bezárattam, és a harminc év alatt talán most bántam meg ezt először.

A katonák nagy csontú, sovány férfit tereltek elém, akinek tépett köntösén és sebekkel, horzsolásokkal teli testén látszott, hogy nem bántak vele kíméletesen.

 – Ki ez az ember? – kérdeztem. Laskili azonnal válaszolt:

 – Tarisz, narati kovácsmester, Isteni Uram. Akkor menekült hozzánk, amikor az abanok lerohanták a városát. Az itteni kovácsok befogadták, mert jól dolgozott.

 – Tarisz – néztem a kovácsra. Az dacosan állta a tekintetemet. – Miért akartad beengedni az ellenséget ebbe a városba, amely az otthonod lett?

 – Mert... mert... a családom... dadogta, majd leborult a földre. Lassan, szakadozottan mondta el a történetét. Az abanok nem ölték meg a foglyaikat, hanem rabszolgaként dolgoztatták az elfoglalt városokban. Tarisz, a felesége és gyermekei is erre a sorsra jutottak. Egy este díszes ruhájú aban tiszt jelent meg a rabszolgák szállásán, és találomra összeszedetett katonáival tizenkét férfit, akiket a kikötőbe kísértek. Ott elmondta nekik, hogy Avanába kell menniük, és minden lehetséges módon segíteniük kell az ostromlók bejutását a városba. Ha ezt megteszik, Avana elpusztítása után családjukkal együtt szabadok lesznek, és oda költöznek, ahová akarnak.

 – Azt mondta, Isteni Uram, hogy aki beleegyezik, azt már hajnalban csónakba ültetik és elindítják ide, a többieket pedig visszakísérik a rabszolgák közé. Hatan vállaltuk ezt, a másik hat embert pedig, aki azt mondta, nem hajlandó erre... elindították vissza a városba... de amikor azt hitték, már nem látjuk és halljuk... megölték őket...

 – Szóval rajtad kívül még öten vannak itt, akik...? – kérdeztem. Megrázta a fejét.

 – Nem, Isteni Uram, csak ketten. Az egyik férfi beteg volt, még Bitámiig sem értünk el, amikor meghalt. A tengerbe dobtuk a holttestét. Ketten Anaimban partra szálltak, hogy ennivalót és vizet szerezzenek, mert fogytán volt már. Nem tudjuk, mi lett velük, mert nem tértek vissza.

 – Tudod, hol van ez a két ember? Megismered őket? – kiáltott rá Laskili.

 – Igen, megismerem őket, ha látom. De a nevüket nem tudom, és ők sem az enyémet. Azt beszéltük meg... a csónakban..., hogy külön próbálkozunk mind a hárman.

 – És honnan tudják meg az ostromló katonák, hogy hol nyitottatok nekik utat? – kérdeztem elgondolkodva.

 – Megmondom én, Uram – szólalt meg mellettem Muban. – Három emberfej nagyságú, fehér vagy világosszürke követ kell lerakni, kis lépésnyire egymástól, nyílhegy alakban, hogy a hegye a meggyengített falrész vagy a titkos ösvény felé mutasson – komoran felnevetett, és a fejét csóválta.  – Ugye így van? Mindig ugyanígy csinálják, ahogy vagy száz éve egy aban hadvezér kitalálta.

 – Mi legyen ezzel az árulóval, Isteni Uram? – kérdezte Laskili, szúrós tekintettel méregetve az egyre rémültebb Tariszt.

 – Zárjátok be – mondtam. – Segíthet felismerni a társait.

Tariszt két katona elvezette a Fegyverek Házába.

 – Laskili, te hogyan keresnéd meg a másik két naratit? – kérdeztem fáradtan.

 – Valószínűleg a másik két áruló is mesterember, Isteni Uram – kezdte tétovázva Laskili. – A katonák meghaltak, amikor védeni próbálták Naratot. Azt hiszem, kiküldök embereket, hogy megkérdezzék a főmestereket, fogadtak–e be narati menekülteket...

 – Jó ötlet – mosolyogtam rá. – De ne a te embereidet küldd ki, hanem Habamu papjaira bízzuk.

 – Értem, Isteni Uram! Egy pap nem olyan feltűnő, és jobban is forgatja a szót, mint az én faragatlan katonáim – egyezett bele Laskili, én pedig elszalajtottam egy legényt Habamu templomába, hogy a délután közepére hívja a Palotába Ha-Neftut.

Ha-Neftu csendesen bólogatva hallgatta elbeszélésemet a történtekről, majd feltápászkodott.

 – Tíz tanítványom holnap reggel elindul a városba, Isteni Uram – recsegte. A-ah... feladatuk szerint felírják majd minden férfi, asszony, és tizenkét évesnél idősebb gyermek nevét és hogy hol született... Aki nem avanai, azt is, mikor érkezett a városba.

 – Miért...? – kérdeztem csodálkozva. A következő pillanatban már magamtól is tudtam a választ, de Ha-Neftu folytatta:

 – Naratból és Hemtiből nem sokkal az aban támadás után érkeztek meg a menekülők, általában a családjukkal együtt, Isteni Uram... akiket az abanok küldtek, azok jóval később jöttek... és egyedül, család nélkül... A-ah... a listákat egyeztetjük a főmesterekkel, így hamar kiszűrjük az árulókat... mert lehet, hogy nem csak ez a három van... Hemtiből is jöhettek...

 – Habamu-papok nem menekültek ide Naratból? – kérdeztem. Ha-Neftu azonnal megértette, mire gondolok, tagadóan rázta a fejét.

 – Úgy tudom, csak egy pap tudott elmenekülni a templomból a dúlás elől, ő az, aki azóta Disben szolgálja Avana nagyságát. A-ah... Isteni Uram, engedd, hogy beszéljek ezzel a bűnössel... Tarisszal... – hátrapillantott, mélyen összegörnyedt, és recsegő–rikácsoló hangon folytatta – és a kikötőben lévő szobra az Atyának, Isteni Uram... a város szégyene... a tengeri madarak rászállnak, telepiszkítják... le kell tisztítani, de Habamu papjai nem tudnak rá felmászni... néhány fiatal hajóst küldj segítségünkre, Isteni Uram...

Nem tudom, honnan érezte meg főembereim közeledését, de utolsó, szaggatott mondatait már a belépő Laskili és Pilagu is hallották. Megértő mosollyal figyelték, amint támogatásomról biztosítom az öreg papot, és megígérem, hogy Habamu hatalmas szobrát még aznap este fürge hajósinasok serege fogja ragyogó tisztára mosni.