Ötödik rész

5.

Inimma tehát visszatért a Tanácsba, de rengeteg időt töltött az abanok tisztekkel is. Furcsa módon főleg Mubannal, régi ellenségével barátkozott össze. Órákig beszélgettek a régi szép időkről, amikor harcosok ezreit küldhették csatába egymás ellen, vagy éppen Avana és a déli part védelmének lehetőségeit latolgatták.

A szófukar Bukhar morogva elmondta Laskilinek, hogy ahová egy hegyi kecske felmászik, oda egy hegyi aban mosolyogva sétál fel, és ne gondoljuk, hogy Akdában barbárok élnek, akik nem tudják, hogy a naunik földjét egy magas hegység zárja el a tengerparttól. Így hát Laskili további erősítést rendelt a Barkanban járőröző szakaszokhoz.

– Uram – fordult hozzám Muban egy napon, a Tanács ülésének végén. Az öreg aban gondosan kerülte az Isteni Úr megszólítást, egyszer el is magyarázta, hogy szerinte ugyanúgy nem vagyok Isteni, mint ahogy a nagykirály sem az, akkor meg minek mondja. Embereim morogtak is miatta, hogyan tűrhetem el egy jöttment abantól, hogy csak úgy egyszerűen Úrnak szólítson. Erre csak azt válaszolhattam nekik, ők is nagyon jól tudják, hogy nem vagyok Isteni, tehát szólítsanak ők is egyszerűen Úrnak.

– Azt nem lehet, Isteni Uram – mondta megrökönyödve Tarkumi. – Avana királya csak Isteni Úr lehet!

Egy idő után aztán beletörődtek Muban bolondériájába, ahogy egymás között nevezték az öreg aban viselkedését, főleg azért, mert egyébként viszont nagyon sokat segített nekünk a város védelmében.

– Alani szeretne eléd járulni, ha hajlandó vagy rááldozni egy kis idődet.

Bólintottam. Alani és Nimon ugyan minden idejüket a páncélos katonák kiképzésével töltötték, de még így is csak a munkájuk elején jártak, így nem tudtam elképzelni sem, miről szeretne velem beszélni.

 – Isteni Uram, nekem eszembe jutott egy régi történet, ami talán megmagyarázza, miért is akarja a nagykirály lesöpörni a föld színéről a déli part városait, de főleg Avanát – fordította Muban Alani óvatos szavait. Csodálkozva néztem rá:

 – Nem Lail miatt? –  Alani a fejét rázta.

 – Nem is, meg igen is. Lail csak az utolsó csepp volt a kehelyben, amitől kicsordult. Talán már említettem neked, Isteni Uram, hogy a mi családunk igen régi, előkelő nemzetséghez tartozik. És van egy legenda a nemzetségünkben a Lázadó Hercegről, aki elmenekült a nagykirály kegye elől, és várost alapított a déli parton.

 – Vaspana? – kérdeztem elképedve. Alani büszkén mosolyogva folytatta a történetet:

 – Tasvapi felesége nemesi vérből, a mi családunkból származott, így Vaspana félig aban volt. Amikor az aban birodalom terjeszkedni kezdett a tengerparton, az ottani városokból az emberek elmenekültek, és csak évek múlva derült ki, hogy itt, ezen a parton alapítottak új városokat. Az akkori nagykirály ezt a feladatot szánta Tasvapinak is, hogy a déli parton várost építsen, terjessze ki uralmát a többi városra, és csatolja őket a nagykirály végtelen birodalmához. Tasvapi azonban nem engedelmeskedett, ezért rohanták le és égették porig városát az aban seregek. Vaspana pedig, a Lázadó Herceg, elmenekült és megalapította Avanát. Tudtad, Uram, hogy a nagykirály parancsa szerint Abanának kellett volna elnevezniük a várost? Az abanok pedig nem felejtenek. Csak idő kérdése volt, mikor indulnak meg a déli part felé.

 – De hát Vaspana jó néhány száz évvel ezelőtt élt – mondtam elképedve.

 – Azoknak a… a nagykirályoknak nem számít az idő – legyintett Alani. – Miután a parti városokat lerombolták vagy meghódították, északra és keletre fordították tekintetüket. Minden irányban kiterjesztették a birodalom határait a tengerig, a naunikat pedig rég elűzték Tulaban síkságairól, így azon a földön már minden és mindenki a nagykirályt szolgálta. Úgy gondolom, Lail felprédálása nélkül is a déli part ellen fordultak volna egy emberöltőn belül.

Elhallgatott, majd kis gondolkodás után vigyorogva hozzáfűzött még valamit. Muban elképedve hallgatta, aztán élesen visszakérdezett. Alani rám pillantott és röviden válaszolt.

 – Mi az? – kérdeztem bosszúsan.

 – Azt mondja, hogy Tasvapi felesége sok szolgálóját is magával vitte a házasságába, Tasvapi városába, és vele tartott két húga is. Ők ott találtak maguknak férjet, aztán Vaspanával együtt indultak útnak nyugat felé. Így szerinte neki több vérrokona van itt Avanában, mint neked, Uram – fordította Muban. – Én azt kérdeztem tőle, hogy ezt mindenképpen hozzá kellett–e tennie, mire ő azt válaszolta, hogy úgyis tudod, és nem az az ember vagy, aki ezért megsértődik.

Elnevettem magam, a két aban csodálkozva nézett. Hát még akkor hogy csodálkoznának, ha elmondanám nekik, milyen messze van a legközelebbi vérrokonom – nem hogy Avanától, de még a Gámától is –, gondoltam. Azt már a Viking orvosai is kiderítették, hogy a döbbenetes anatómiai hasonlóság ellenére a földi emberek teljesen más fajhoz tartoznak, mint a Gáma lakói, így keveredésünkre nem volt semmi esély.

Aztán eszembe jutott valami más is.

 – Mondd csak – fordultam Alanihoz. – A te családod számon tartotta–e Tasvapi városának nevét?

Elkerekedett a szeme.

 – Igen. Ti nem tudjátok, Uram?

Röviden elmondtam neki Vaspana esküjének történetét. Töprengve bólintott, majd így szólt:

 – Askana. Askana volt a város neve, ahol Tasvapi és maradék népe meghaltak.

 – Askana... – mondtam elgondolkozva. – Ez alig különbözik az Avanától.

 – Vagy az Abanától, Uram – vigyorgott Alani. – Legalábbis kimondva majdnem ugyanolyan. A mi jeleinkkel leírva teljesen máshogy néz ki, és gondolom, a tieitekkel is.