Negyedik könyv: Anteus - Első rész

1.

 – Gregor, itt Richard Jonson parancsnok beszél az Anteusról. Azt hiszem, már elég közel vagyunk ahhoz, hogy komolyabb időveszteség nélkül tudjunk beszélgetni – recsegte a hangszóró. Adásra kapcsoltam és közelebb hajoltam a mikrofont rejtő fémrácshoz.

 – Üdvözöllek a Gáma térségében, Richard! Mikorra várható a leszállásotok? Ne haragudj, hogy ezzel a kérdéssel kezdem, de már biztosan tudod...

Végtelennek tűnő percek múlva érkezett a válasz:

 – Persze, Gregor, tudjuk, és nagyon aggódunk értetek. Az embered, Nesiri, vagy hogy is hívják... igen, Nesri, részletesen elmondott mindent a város körüli helyzetről. Nagyon értelmes fickó, sokat segített nekünk. Mit is...? Ja, igen, három nap múlva tudunk leszállni leghamarabb. Fix pályát kell beprogramoznunk a Prometheusnak, ami időbe telik. Eklund azt akarja, hogy állandóan Avana fölött legyen, mert akkor átjátszó adóként tudjuk használni a távolabb állomásozó kutatócsoportok eléréséhez. És szólíts Dicknek, kérlek...

– Rendben, Dick – sóhajtottam. – Úgy néz ki, hogy három napig még ki tudunk tartani.

– Értem, Gregor. Van valami kitüntetett irány, ahonnan éppen nagyobb támadás várható? Mert akkor onnan közelítjük meg a leszállóhelyet, hadd fussanak világgá a nyavalyások...

Felnéztem. Főembereim ott toporogtak körülöttem, feszült arcukon láttam, mennyire szeretnék érteni, miről beszélek ezen az előttük ismeretlen nyelven. Röviden lefordítottam nekik a lényeget, majd megkérdeztem Laskilit:

– Várhatunk valahonnan támadást három napon belül?

– Igen Isteni Uram – válaszolta habozás nélkül. – Most reggel kaptam a hírt, hogy a mélyúton közeledik egy második sereg, naunik és abanok együtt. Tudod, az elsőt szétvertük a vízvezeték előtt, és azt hittük, többen nem is jönnek már. De az csak az előőrs lehetett, mert ezek sokkal többen vannak. Szerencsére a hegyi emberek rendszeresen adnak hírt nekünk...

– Mikor érnek ki a Barkanból? – vágtam közbe. Laskili egy pillanatig számolgatott.

– Négy napja jöttek át a második torlaszon, tehát... Két nap múlva itt lesznek, Isteni Uram!

– Az baj, nagyon nagy baj – fordultam vissza a rádióhoz. – Dick, úgy néz ki, hogy egy nagyobb sereg közeledik délről, a hegyi útvonalon Avana felé, és két nap múlva a városfalnál lesznek. Nem biztos, hogy meg tudjuk állítani őket.

– Maradjatok a rádiónál, Gregor. Megpróbálunk kitalálni valamit, és biztosan lesznek még kérdéseink.

– Itt leszünk, Dick.

– Itt Eklund, első navigátor – harsant fel egy új hang. – Gregor, hogy néz ki ez a hegyi út? Hegygerinc, sziklapárkány, vagy milyen?

Behunyt szemmel magam elé képzeltem a mélyútnak ezt a részét.

 – Egyik sem. Sziklafalak közötti természetes bevágás, lassan emelkedik, kanyargós, a szélessége... mondjuk... tíz és száz méter között változik. Nagyon messze vagytok még ahhoz, hogy egy műhold fényképeket készítsen? – próbáltam kiaknázni a földi technológia lehetőségeit.

 – Iigen, azt hiszem, mire odaérne, aztán még ki is kéne értékelnünk a képeket, akkor meg már késő lenne... Egy pillanat, van egy ötletem...

Gyorsan pergő beszélgetés foszlányait hallottam a háttérből:

 – ez az egyetlen... nem engedhetjük... tudsz jobbat? ... értelmes lények ezrei... értem, értem, próbáld, de..

 – Itt vagyok, Gregor – ez megint Eklund hangja volt. – Adtál egy ötletet a műholddal, szerencsére van jó néhány a Prometheus raktáraiban. Arra gondolok, hogy becélozzuk az egyikkel azt a mélyutat. Ha nem dobja le a hővédő pajzsot, akkor nem ég el a légkörben, hanem becsapódik a felszínbe. Komoly lökéshullámot fog kelteni, meg egy jókora kráter is marad utána. Ez eléggé vissza fogja vetni a támadókat... Csak Dicket kellett meggyőznöm, hogy ti értékesebbek vagytok számunkra, mint azok, akik éppen el akarnak pusztítani benneteket...

– Ezt én is tudtam – hallatszott a háttérben Dick sértődött morgása. – De arról akkor se vagyok meggyőzve, hogy nincs más mód...

– Nincs, Dick – csattant fel Eklund. – Nincs se időnk, se lehetőségünk, hogy rábeszéléssel próbálkozzunk. Gregor, a Viking készített légi felvételeket Avana környékéről. Valahogy meg kell állapítanunk, hová célozzunk, hogy véletlenül se tegyünk kárt a városodban. Az a baj, hogy a felszínen egyetlen tájékozódási pontot tudunk használni, a rádiód jeleit. Ez nagyon kevés a pontos irányításhoz.

– Van egy tartalék rádióm – jutott eszembe hirtelen, hogy Markék a biztonság kedvéért két rádió-adóvevőt is hagytak nálam. Eklund felvillanyozódva csapott le a lehetőségre:

– El tudjátok juttatni néhány kilométernyire arrafelé, ahonnan azok a... a támadók jönnek? Pontosan egy vonalban kellene lenni a két adónak és a becsapódási pontnak. Igen, ez nagyon sokat segítene...

Végiggondoltam a lehetőségeket. A rádió talán tíz kilót sem nyom, két markos legény vagy egy lovas néhány óra alatt elviheti a városból, de a pontos hely megállapítása nehezebb lesz, mert a mélyút ide–oda kanyarog, magas sziklafalak és a hegyoldalban álló évszázados faóriások borítják örök árnyékba. Aztán eszembe jutott még valami.

– Parabolaantenna viszont csak egy van – szóltam bele a mikrofonba. Hallottam Eklund csalódott mordulását, majd valaki izgatottan magyarázott a háttérben.

– Gregor, Gregor, hallasz? – csattant Eklund hangja. – Dzsat azt mondja, ha csak jeladóként használjuk, a rádió fémháza lead annyi jelet, amennyi az irányításhoz kell. El tudjátok helyezni az adót?

– Megpróbáljuk – válaszoltam. – Beszélek az embereimmel és visszajövök. Addig beszélgessetek Nesrivel.

Neve hallatán Nesri felkapta a fejét, majd leült a helyemre a rádió előtti, én pedig szóltam az egyik legénynek, hogy azonnal kerítse elő Tegint. Tudtam, hogy ha valaki képes megoldani ezt a matematikai–geometriai feladatot, az ő lesz. Kérdés, hogy mennyi idő alatt.

Tegin hümmögve hallgatta végig előadásomat a rá váró problémáról. Szúrós tekintettel vizsgálgatta a puha agyagba karcolt ábrát, amin mutogattam neki, hogy kellene elhelyezkedni a két adóvevőnek.

– Azért nehéz ez, Isteni Uram – mondta végül –, mert minél többet számolgatok, annál közelebb ér az a sereg. Akkor pedig másik célpontot kell kijelölni, és ahhoz kiszámolni a... a helyet. De közben megint közelebb érnek...

– Hagyd a paradoxonokat – mondtam bosszúsan. – Találnod kell valami gyors megoldást.

Tegin hosszan hallgatott, nézegette az agyagtáblát, lassú léptekkel járkált az asztal körül, hol az egyik, hol a másik irányból vette szemügyre a térképet.

– Két pont kevés, Isteni Uram – közölte végül határozottan. – Legalább három kellene, mert az Égi Nyílnak, amit testvéreid lőnek ide, kevesebb nem mutatja meg az utat.

Lemondóan legyintettem. Lehet, hogy ki tudná dolgozni a háromszögelés matematikai alapjait, de mire megyünk vele? Harmadik pontot, ráadásul ennyi idő alatt, akkor sem tudnánk kijelölni, ha lenne még egy adóvevőnk. Tegin megvakarta az orrát.

– Ez a csodálatos doboz, ami elhozza nekünk a testvéreid hangját, Isteni Uram... bizonyára nagyon értékes. De talán mégsem annyira, hogy...

– Miket beszélsz? – néztem rá csodálkozva. Elgondolkozva folytatta:

– Mert, Isteni Uram, ha a testvéreid majd adnak helyette másikat..., akkor ezt egy lovas kivihetné a mélyútra, oda, ahová akarjuk, hogy az Égi Nyíl becsapódjon. Leteszi az útra és ott hagyja. Mert ahhoz, Isteni Uram, hogy egy további pontot egyértelműen meghatározzunk, ahhoz kellene három ilyen doboz, amik irányítják az Égi Nyilat. De ha magát a dobozt célozzák meg vele, akkor szerintem elég az az egy is...

Elismerően néztem rá. Igaz, hogy kár a tartalék adóvevőért, de mégis, ez tűnt a legjobb megoldásnak.

– Gyere, beszéljünk az Égi Hajóval.

Eklund némán hallgatta végig a mondókámat Tegin ötletéről, majd halkan váltott valakivel néhány szót.

– Igen, Gregor, ez tényleg megoldható. Kár azért a remek kis szerkezetért, de hát... Na, mindegy... Az adóvevő frekvenciáját át kell állítanod egy másik értékre, nehogy ezt célozza be a szonda, amin most beszélünk...

– Azt hogy kell? – kérdeztem szorongva. Reméltem, hogy nem kell semmilyen komolyabb szerelési munkát elvégeznem az adón, mert sem szerszámom, sem képzettségem nem volt hozzá.

– Teljesen egyforma a két adóvevő, ami nálad van, ugye? – kérdezte Eklund, majd választ sem várva folytatta. – Persze hogy egyformák, miért lenne másmilyen. Szóval az elején, középen van a főkapcsoló meg a csúszka, ami a hangerőt szabályozza, jobbra a jelzőfények és a frekvencia kijelzője. Megvan?

– Meg – néztem az adóvevőre.

– A kijelző alatt van egy kis ajtó. Tudom, hogy nem látszik, de ha megnyomod a lemezt, kinyílik.

Habozva megböktem a fémlapot a kijelző alatt. Kis kattanással nyílt le, alatta két kerek nyomógomb lapult, az egyiken egy vízszintes vonal, a másikon egy kereszt volt. Egy darabig bambán bámultam, aztán rájöttem, hogy a földi matematika mínusz és a plusz jeleit látom. Tehát ezekkel lehet állítani a frekvenciát.

– Látom, azt hiszem, értem is – mondtam. – Csak annyi a teendőm, hogy néhányszor megnyomom valamelyik gombot?

– Igen – felelte Eklund habozás nélkül. – Jegyezd meg ezt a frekvenciát, amin most beszélünk, és ehhez képest jó messzire állítsd majd át a másikat.

– És mondjam meg, mire állítottam – folytattam a gondolatát.

– Fölösleges – nevetett fel. – Percek alatt megtaláljuk és bemérjük.

– Mikor kezdjünk hozzá? – kérdeztem. Eklund felhorkant.

– Most! Mégis, mire várnánk? Arra kicsi az esély, hogy a szonda pont akkor csapódik be, amikor az ellenségeid ott állnak az adóvevő körül és nézegetik. De elég nagy krátert fog vágni az út helyére, sziklaomlás is lehet belőle, meg a hangja és a fénye is... Szóval állítsd át és mehet.

Szóltam Mesdunak, hogy két legény hozza fel a raktárból a másik adóvevő dobozát.

A tartalék adóvevő ugyanolyan gyorsan kelt életre, mint az, amit használtunk. Átállítottam a frekvenciát és szóltam Eklundnak, hogy megpróbálhatják bemérni.

– Azt hiszem, megvan – mondta kis szünet után. – Nagyon gyenge jel, meg aztán ott van mellette ez a másik is, de megvan. Mehet.

A feladatra Burinar valamelyik embere tűnt a legalkalmasabbnak, szóltam hát neki, hogy az egyik értelmesebb legénye nyergeljen fel egy lovat. Amióta a vízvezetékért vívott csata után sikerült megmenteniük vagy száz lovat, a naunik minden idejüket a város környéki mezőkön töltötték.

A legény a Palota előtti téren várt bennünket, kötőféken vezetve egy nagy lovat. Hamarosan kiderült, hogy a harcos meglehetősen jól érti az avanai nyelvet, így közvetlenül tudtam neki elmagyarázni, mi a teendője. Lelkesen bólogatott, aztán visszamondta a hallottakat:

 – Elviszem ezt a ládát a mélyúton egészen a ... – hunyorogva felnézett a delelőjén éppen túljutó napra – amíg be nem sötétedik. Akkor leteszem az út közepére, olyan helyen, ahol nem hajlik fölé sem kőfal, sem fa. Megnézem, hogy világít–e rajta a fény. Ha nem, akkor az ujjammal megnyomom itt. Aztán visszajövök ide, és jelentek neked, Isteni Uram.

– Nagyon jól megjegyezted – dicsértem meg. – Most indulj, és vigyázz magadra is meg a ládára is.

– Isteni Uram – szólalt meg mellettem Burinar, amikor a legény ellovagolt a nyergére szíjazott ládával. – Küldök utána két másik harcost, hogy óvatosan kövessék egy nyíllövésnyi távolságból...

– Nem bízol benne? – hökkentem meg. – Akkor miért őt választottad ki...?

Burinar elkomorodott és sokáig nézett maga elé némán.

– Az életemet is rábíznám arra a legényre, Isteni Uram – mondta aztán sértődötten. – Hanem eszembe jutottak azok a bőrruhás abanok... Ki tudja, hol bujkálnak éppen. Nem szeretném, ha nem tudná elég messzire vinni azt a ládát a fiú.

– Ne haragudj, barátom – mondtam bocsánatkérően. – Nem is tudom, hogy feltételezhettem...

Burinar legyintett.

– Megértem gyanakvásodat is, Isteni Uram – mondta lassan. – Tapasztaltunk már egyet és mást... Visszamennék embereimhez, ha nincs számomra más parancsod.

– Menj csak. És azt a két harcost...

Bólintott és elsietett a keleti kapu felé, én pedig visszamentem a tetőteraszra. Nesri és Enit a rádió előtt ültek, és a hangszóróból előtörő udvari nyelvű szavak kiejtését javítgatták lelkesen. Úgy vettem észre, hogy Enit jól halad a földi nyelv megtanulásában is. Szóltam nekik, hogy hívják Eklundot a rádióhoz.

– Eklund – a navigátor nem vesztegette köszönésre az idejét.

– Elindult egy lovas a mélyút felé a tartalék adóval – tájékoztattam. – Rá tudsz nézni...?

– Persze, Gregor. Vesszük a jeleit. Gyenge, de nagyon jól elkülönül a tietektől. A fiúk dolgoznak a szonda programján, hamarosan kész lesz és elindítjuk. Onnantól számítva... nem tudom, még a pályát is ki kell számolni, nehogy már a magas légkörben elégjen... azt hiszem, leghamarabb huszonkét–huszonhárom óra múlva fog becsapódni... Az még nem túl késő?

– Biztosan nem – nyugtattam meg. – Az a sereg körülbelül két nap múlva ér ide.

– Persze ha már kilőttem a szondát, tudom követni – morfondírozott Eklund. – Percre pontosan meg fogom tudni mondani, mikor ér oda. Tényleg, Gregor, ti mivel méritek az időt? Napórával, vagy hogy?

– Igen, használunk napórákat – nevettem el magam. – Bár a többségnek elég a reggel–délben–este, de igen, itt is órákból áll egy nap. És van néhány igazi órám is, még a Vikingről, ha érdekel.

– És még mindig működnek? – képedt el Eklund. – No, remek, akkor az egyiket állítsd be az Anteus helyi idejéhez. Merthogy itt nálunk már késő este van, legalábbis az óra szerint.

– Szerintem inkább ti álljatok át a mi helyi időnkre. Nálunk nem sokkal múlt dél – néztem a teraszon álló díszes napórára.

– Igazad van. Mire leszállunk, a szervezetünk is át fog állni.

– Még valami – mondtam gyorsan. – Azt ugye tudjátok, hogy a Gáma tengelyforgási ideje...

– Persze hogy tudjuk. Az Agyak belső óráinak kivételével minden eszközünket átállítottuk erre a... mennyi is...? Öt perccel rövidebb napra, na. Emiatt ne aggódj.

– Hogyhogy Agyak? Nem csak egy van?

– Három, Gregor. Egy az Anteusban, kettő a Prometheusban. Az egyik csak az lézerpajzsot működteti, a másik meg minden mást.

– Milyen lézerpajzs? Ez valami új fejlesztés?

– Igen – Eklund hangján hallatszott, hogy szívesen mesél a földi technika újdonságairól. – Egyre több bajunk volt a meteorokkal a naprendszeren belül, meg úgy emlékszem, a Viking itt is kapott néhány találatot, ... de hát ezt Te tudod a legjobban... Ne haragudj, ezt nem kellett volna mondanom...

Összeszorult a torkom, ahogy végigviharzottak rajtam az Elektra és Léna emlékei. Nekidőltem a falnak, Enit aggódva karolta át a vállamat. Intettem, hogy nincs semmi bajom.

– Folytasd csak – nyögtem ki nagy nehezen.

– Szóval kidolgoztak egy R–L–S nevű rendszert, ami radarral beméri a meteort, és lézerrel szétlövi. Nagyjából száz százalékos hatásfokú, talán egy babszem méretű kődarab átjut rajta, annak meg ugye nincs akkora energiája, hogy bajt okozzon. Csak éppen iszonyú számítási teljesítményt kell mögé tenni, mert a nyolc radar folyamatosan működik, fel kell dolgozni a jeleiket, célra irányítani valamelyik lézert, és a többi... Szóval ehhez kell egy Agy teljes kapacitása.

– Tehát magának az Anteusnak nincs is ilyen védelme?

– Értem, mire gondolsz... Az Anteusnak nincs, mert hiszen csak leszállóegységként használjuk, a Prometheus rendszere védi. Ha leválunk róla, egy órán belül landolunk a felszínen, és az út nagyobb részét a légkörben tesszük meg. Matematikailag van rá esély persze, hogy kapjunk egy találatot, de elhanyagolható.

– Nem erre gondoltam – ráztam meg a fejem hevesen, bár fölöslegesen. – Hanem a Naprendszerben járó űrhajókra...

– Azokban természetesen két Agy van, és erősebb fúziós reaktor, a nagyobb energiaigény miatt – ez már Dick Jonson hangja volt. – Gregor, elkészült a szonda programozása, kiszámoltuk a pályaelemeket, és öt perc múlva kilőjük. Most a Prometheus forgása miatt éppen az ellenkező irányba indulna el, vagyis jó nagy ívben kéne visszakanyarodnia a Gáma felé.

– Most mennem kell, Gregor – vette vissza a szót Eklund. – Gondolom, nekem kell megnyomni az indítógombot.

Néhány percig senki nem szólt bele az űrhajón a mikrofonba, csak a háttérben hallatszott Eklund hangja, ahogy sorra veszi az ellenőrző lista tételeit.

– Indítok! Tíz... kilenc...

A nulla után kis szünet következett, majd Eklund higgadtan közölte:

– A szonda elindult, pályán van, minden rendszere hibátlanul működik. A becsapódás hozzávetőleg huszonhárom óra múlva várható.

– Értettem, köszönjük – válaszoltam, aztán visszaengedtem Enitet és Nesrit a rádióhoz.

A legény késő éjszaka ért vissza, az utána küldött két másik naunival együtt jött a Palotához. Upatunak még este megparancsoltam, hogy akármikor érkeznek, mindenképpen ébresszen fel engem.

– Mindent úgy tettem, ahogy parancsoltad, Isteni Uram – kezdte a jelentést a harcos. – A ládát az út szélére raktam, mert az út egyik oldalán sziklafal volt, a másikon meg egy mély vízmosás. Így került a szoros közepére. A kis fények erősen világítottak rajta, mert már sötétedett, ezért téptem száraz leveleket a fákról, és rászórtam.

– Jól tetted – mondtam helyeslően. – Találkoztál valakivel, vagy láttál nyomokat?

– Csak azokat a nyomokat láttam, Isteni Uram, amiket az első sereg hagyott az úton, de azok már régiek. Nem, új nyomokat nem láttam – rázta a fejét. – Hanem messziről hallottam éles, elnyújtott füttyöket... még amikor nem volt sötét... nem tudom, mi lehetett az, de nem madár, az biztos.

– A hegyi emberek! – csaptam a szék karfájára. A legény rémülten nézett rám.

– Nem, nem rád haragszom... Jól végezted a dolgodat – nyugtattam meg. – Menjetek a szállásotokra, pihenjetek.

– Köszönöm, Isteni Uram, hogy küldtél utánam segítséget – intett a társai felé.

– Burinar Úrnak köszönd meg, neki jutott eszébe.

A naunik elmentek a Fegyverek Házába, én pedig töprengve bámultam a tanácsterem félhomályába. Hogy tudnánk értesíteni a hegyi embereket, hogy jöjjenek el a mélyútnak még a környékéről is? Az ajtó halkan kinyílt, Enit osont be.

– Felébredtem, nem voltál ott – mondta panaszosan. – Az öreg... Upatu mondta, hogy ide jöttél. Baj van, Gregor?

– Nincs baj – simogattam meg a haját – csak a hegyi emberek...

– Mi van velük? – villant meg a szeme. Az avanai istenek tudós papjai presztízskérdést csináltak belőle, hogy megtanítsák az Úrnőt mindenre, amit a világról és benne a déli partról tudni lehetett, így természetesen a hegyi emberekről is sokat hallott. Nagyot sóhajtottam, és elmondtam neki, hogy ha már nem állunk folyamatos harcban a hegylakókkal, akkor jó lenne, ha meg tudnánk őket óvni ettől a csapástól is. Csalódásomra Enit nem érezte át az aggodalmamat.

– Annyi gondot okoztak a városodnak harminc év alatt, Gregor – vont vállat. – Megérdemlik.

– Megérdemlik? – visszhangoztam bosszúsan. – Hogyhogy megérdemlik? Éppen elkezdtek nekünk segíteni, híreket hoznak a hegyvidék belsejéből... Ezt a nagyobb sereget is ők fedezték fel, és...

– Tudom – vágott a szavamba. – Gregor, nem óvhatod meg mindenkinek az életét, aki nem teljesen az ellenséged. A harcosaid is... Hányan haltak már meg Avanáért, érted. És még mennyien fognak.

– Az más. Ők úgy indulnak a csatába, hogy a városért harcolnak és halnak meg. De az a hegylakó, aki a bozótban vadászik, vagy bogyókat gyűjt...

– Őt meg megeszi a hegyi oroszlán, vagy beleesik a szakadékba – mutogatta Enit a kezével, milyen keserves sorsa lehet egy hegyi embernek.

– Vagy ráesik egy korhadt faág – legyintettem. – Jól van, menjünk aludni. Reggel azért szólok Tarkuminak, hátha a füttybeszédjükkel szét tudják küldeni a hírt a Barkanban.

Tarkumi tűnődve túrt bele bozontos, erősen őszülő szakállába, amikor elmondtam neki, mit szeretnék.

– Úgy tudom, legközelebb talán félnapi járásra van egy törzs a Barkanban, Isteni Uram – mondta aztán. – De nem tudom, ki értesíthetné őket...

– Ők hogyan közölték velünk, hogy katonák jönnek a mélyúton? – kérdeztem.

– Van egy–két katonánk, aki érti a füttyjeleiket, Isteni Uram – magyarázta Tarkumi. – De válaszolni nem tudnak rá, mert nem tudnak olyan erős hangot kiadni.

– És ha odamennek? – kérdeztem bosszúsan. – Akkor nem kell olyan hangosan fütyülniük.

– Tehát azt akarod, Isteni Uram – összegezte Tarkumi –, hogy egy ember menjen el a hegylakókhoz és figyelmeztesse őket az Égi Nyílra?

– Elég, ha annyit tudnak mondani, hogy az út veszélyes, jöjjenek el onnan – pontosítottam. – És menjen inkább két ember. Mégpedig azonnal.

Tarkumi nem vitatkozott tovább, beszélt Laskilivel, és egy őrjárat kíséretében elindította két emberét a Barkanba.

– Gregor, készüljetek – recsegte a rádió. – A szonda pár percen belül beér a légkörbe, hozzátok képest... északkeleten, már megtalálta a jelet és irányba állt. Úgy számoltuk ki a pályáját, hogy ne a város fölött repüljön el, hanem kissé keletebbre.

A nyakamat tekergetve figyeltem az eget, pedig tudtam, hogy még korai. Csak akkor fogunk látni valamit, amikor a szonda már a sűrű légkörben repül, a súrlódástól izzásig hevülve.

– A becsapódásig öt perc – mondta Eklund. Enit megfogta a karomat és az égre mutatott. Messze északkeleten apró, sárgán világító pont jelent meg. Iszonyúan forró lehetett, ha még Nanur szikrázó égboltján is látszott. Csak el ne égjen a légkörben... fohászkodtam hangtalanul. A sárga pötty egyre lejjebb ereszkedett a keleti égen, de a hangja még mindig nem ért el hozzánk.

– Két perc – figyelmeztetett a rádió. A pöttyből fénycsóva lett, átcsúszott a déli égboltra, és vibráló, sivító hangorkán kíséretében tűnt el a Barkan hegyei között. Hamarosan mély, visszhangzó moraj tudatta velünk, hogy a szonda elérte a földfelszínt, és remélhetőleg járhatatlanná tette a mélyutat. Embereim boldogan ugráltak fel, ők is pontosan tudták, mit jelent ez a robajlás. Végigsöpört rajtunk a forró levegő első hulláma, de inkább csak kellemetlen volt, kárt nem okozott.

– Becsapódott – közölte Eklund fölöslegesen. – Gregor, azt hiszem, rosszul céloztunk...

– Hogyhogy?

– Még mindig vesszük az adó jelzéseit. Száz–százötven méteres eltérésre akár számíthattunk is, de remélem, hogy nem az út mellé ment ennyivel, hanem az adó elé vagy mögé.

– Pontosabban nem tudnád meghatározni? – kérdeztem. – Nem mindegy, hogy...

– Most értékeljük ki a radarjeleket – vágott a szavamba. – Az ionizált levegő eléggé összezavarta a radarképet, de dolgozunk rajta.

Laskili azonnal ki akart küldeni pár lovast, hogy megnézzék az eredményt, de nem engedtem. Valószínűleg csak éjszaka értek volna oda, érveltem, és a sötétben úgysem láttak volna semmi. Abban egyeztünk meg, hogy kora hajnalban indul el néhány nauni, köztük az a legény is, aki az adót kivitte. Megnézik a becsapódás helyét, visszajönnek, és jelentik, mit láttak. Ha megtalálják az adót, hozzák vissza.

– Gregor – jelentkezett ismét Eklund. – Megpróbáltuk ráilleszteni a radarképet a régi, Vikinges légi fényképekre, és hát úgy tűnik, hogy valamivel az adón túl csapódott be a szonda, de az nem látszik, hogy ott megy–e az út, vagy elkanyarodik valamerre. Nektek kell azt megnézni.

– Hajnalban elindul néhány ember. Késő délutánra vissza is érnek, és elmondják, mit láttak.

– Miért nem most mennek? – csodálkozott Eklund. – Hiszen még alig múlt dél...

– Besötétedne, mire odaérnek, nem látnának semmit – magyaráztam. – ott kellene letáborozniuk, vagy a sötétben botorkálnának vissza a városba. Itt nincs holdfény.

– Azám, ez igaz. Egyébként van a Gámának két holdja, tudtad? Csak éppen körülbelül akkorák, mint a Mars holdjai, kis fekete szikladarabok.

– Nem tudtam róluk – ismertem be. A Viking kutatási anyagában biztosan szerepeltek ezek az adatok, de a Gáma mindennapi élete szempontjából ezek a holdacskák mintha nem is léteztek volna.

– Én a helyedben mégiscsak kiküldeném most azokat az embereket – makacskodott Eklund. – Ha gyorsan haladnak, még látnak valamit ma este, ha meg nem, akkor holnap reggel megnézik. Gondolom, azon az éghajlaton nem gond a szabad ég alatt éjszakázni... és akkor már délelőtt megtudnánk, mi a helyzet odakint.

– Igazad van – sóhajtottam lemondóan. Laskili túlságosan is szenvtelen arccal hallgatta az utasításaimat, miszerint mégiscsak induljon el most rögtön a nauni szakasz, de a szeme kajánul csillogott.

– Mielőtt elindulnának, beszélni akarok a legénnyel, aki tegnap kivitte a ládát – szóltam utána, amint elindult lefelé a lépcsőn, aztán arra gondoltam, gyorsabb, ha én is lemegyek vele a naunikhoz.

A csontos arcú, vékony nauni legény elgondolkodva pödörgette lecsüngő bajuszát.

– Hogy kanyarodott–e az út, ahol letettem a ládát? – ismételte meg a kérdésemet. – Nem, Isteni Uram, egy hosszú, egyenes rész volt, olyan... talán négy nyíllövésnyi hosszan nem kanyarodott az semerre. Hanem elkezdett lefelé lejteni az út – mutatta a szöget a kezével és a karjával. – Így ment egy kicsit felfelé, meredeken, egy rövid vágtányit, aztán meg hosszan lefelé, de ott már csak enyhén lejtett. És én a legmagasabb részen tettem le azt a ládát. Hibáztam, Isteni Uram?

– Nem hibáztál – mosolyodtam el. – A lehető legjobb helyre tetted. Most induljatok el, és ahogy tudtok, gyertek vissza a hírekkel.

Eklund felvillanyozva hallgatta a beszámolómat az adó elhelyezkedéséről.

– Így már világos – mondta vidáman. – Azon a szakaszon a szonda már nagyon lapos szögben repült, és ha áthaladt az adó fölött... akár csak pár méterrel is... Ott már lejtett annyira az út, hogy végigzúgott a lejtő fölött, és ott csapódott be, ahol megint emelkedni kezdett az út. Jó kis akadálypálya lehet most ott... Gregor, mennyi az a „nyíllövés”?

– Kétszázegynéhány méter – idéztem vissza Ordsu szavait. Igaz, ő azt mondta, amelyik nauni kétszáz lépésről elhibázza a célt, azt nem nevezik harcosnak, a kis termetű nauniknál pedig egy lépés alig volt több, mint fél méter. De azt is tudtam, hogy a célt mégis eltévesztő nyílvesszők valóban képesek voltak több száz méterre elrepülni, egy nagyobb nauni csapat nyílzápora így már messziről meg tudta ritkítani az ellenséges sorokat.

– Szóval egy kilométeres egyenes szakasz – számolgatta a navigátor. – Rendben van, szerintem onnan egy darabig nem kell támadástól tartanotok.

A naunik másnap már kora délelőtt visszaérkeztek a mélyútról. Elmondták, hogy már messziről megérezték a még izzó fák füstjét. A mélyúton egy több embernyi mély kráter keletkezett, a fölé magasodó sziklafal pedig annyira meggyengült, hogy bármelyik pillanatban leomolhatott. A kráter körül magasra tornyosult a középpontjából szétdobódott, megolvadt föld és kőzet, a közelben lévő fák pedig elszenesedtek a rettenetes hőségtől.

– Be lehet temetni azt a gödröt, Isteni Uram – bólogatott a nauni legény. – De az sok napba fog telni nekik, mert annyira összeégett ott a föld, hogy előbb kopnak el a szerszámaik, mint ahogy végeznének a munkával.

– Kikerülni nem tudják? – kérdeztem.

– Azt én nem tudhatom, Isteni Uram, mennyit kell visszafelé menniük egy olyan helyig, ahol fel tudnának mászni a sziklák közé – rázta a fejét a legény. Megpróbáltam visszaemlékezni a mélyútra. Azt tudtam, hogy a Barkan nagy része az utakon kívül járhatatlan, és reméltem, hogy ez a vonulata is ilyen.

– Megkerestem a ládát, amit kivittem oda – rezzentett fel gondolataimból a legény hangja – alig találtam meg, pedig az a hely, ahol hagytam, még messze van a krátertől. De úgy betemette a szálló por, Isteni Uram...

– Visszahoztátok? – örültem meg a hírnek. Kár lett volna az adóért, még ha hoz is az Anteus újabbakat.

– Igen, Isteni Uram. Odaadtuk Laskili Úrnak, ő majd rendelkezik róla – bólintott a legény.

Laskili egy szakasznyi íjászt küldött a kráterhez, akiknek az volt a feladatuk, hogy figyeljék az érkező sereget és megnehezítsék az átkelésüket, ha megpróbálkoznak vele. Három nap múlva a szakasz fele visszatért. Elmondták, hogy látták, amint a naunik és az abanok hosszan próbálgatják a kráter szélének omlékony földjét, de nem tudtak elindulni rajta.

– A többiek még ott maradtak, Isteni Uram – mondta a vezetőjük –, de úgy gondoljuk, visszafordultak. Ott senki emberfia nem fog átkelni néhány éven belül.

– Rabszolgákat láttatok velük? – kérdeztem. – Ha elég embert tudnak oda hajtani, azok puszta kézzel is betemetik a krátert, igaz, sok idő kell hozzá.

– Nem, másokat nem, csak harcosokat láttunk – rázta a fejét a legény. – Engedelmeddel, Isteni Uram, mi visszamennénk oda, felváltanánk a többieket, akik most is ott őrködnek.

– Menjetek csak – mondtam. – Maradjatok ott... mondjuk hat napig. Ha ez alatt nem láttok semmi gyanúsat, visszajöhettek. Minden délben küldjetek vissza egy legényt, hogy tudjuk, mi van veletek.

– Úgy lesz, Isteni Uram!