Nyolcadik rész

8.

Néhány nap múlva elmentünk a kikötőbe, hogy megnézzük, hol tartanak Bukhar és emberei a harci gépek építésével. Nagyon meggyőző volt, amit láttunk, egy tömör, félelmes külsejű szerkezet kezdett formát ölteni a kovácsok utcájának elején lévő szabad terület közepén. A kovácsok elmondták, hogy Bukhar először is kovácsszerszámokat kért, meg egy bőrkötényt és helyet az egyik tűznél. Még aznap készített magának egy szokatlan formájú szekercét, egy kalapácsot és néhány mérőeszközt. Az öreg ácsmesterek eleinte hitetlenkedve, aztán elismerően nézték, amint megdöbbentő pontossággal faragott méretre egy keményfa gerendát. Miután így mind a kovácsoknak, mind az ácsoknak bebizonyította, hogy nem fél a kétkezi munkától, és érti a mesterségét, Bukhart mindannyian elfogadták vezetőjüknek. Enninu kegyesen engedélyezte, hogy megmutassák Bukharnak (ennek a jöttment abannak) a vasolvasztó kemencéket és a vasból készült szerszámokat. Bukhar két napon belül lecserélte bronz szerszámait vasra, de azt mondta, hogy a szerkezetek fém alkatrészeihez teljesen jó lesz a bronz, mert az is elég erős, és nem rozsdásodik.

Valaha, a béke idején a Tenger Fiai közül elég sokan próbáltak szerencsét a tengerparti aban városokban – Kutinban, Lailban és a többiben is –, ahol jól–rosszul az abanok nyelvét is megtanulták. A háború vége felé ezek az iparosok és kereskedők már sejtették, hogy ha az abanok visszafoglalják városaikat, akkor nekik nem lehet ott maradásuk, így családjukkal és minden ingóságukkal együtt tengerre szálltak és letelepedtek a déli part valamelyik városában. Nagyjából a Lailból utoljára visszatérő katonákkal együtt érkeztek meg a városokba, amelyekben akkor már javában tombolt a járvány. Külön szerencséjük volt, hogy az abanok között élve kisebb–nagyobb védettséget szereztek a járványt okozó vírus vagy baktérium – szerintük ugyan egyszerűen rontás – ellen, így, ha meg is betegedett közülük valaki, de, legalábbis Avanában, egyikük sem halt bele.

Így aztán a kovácsok és az ácsok között is volt egy-két mester, aki szót tudott érteni Bukharral. Mivel tisztelték a tudását, morgolódás nélkül teljesítették a kéréseit, pedig néha nagyon furcsa alakú bronzvereteket vagy gerendakötéseket kellett készíteniük.

Az egyetlen panasz onnan érkezett Bukhar tevékenysége ellen, ahonnan végképp nem számítottam rá. A Halottak Völgyének öreg felügyelője jelent meg a trónteremben, és szinte sírva mondta el, hogy Bukhar emberei minden ösvényről összesöpörték az éles kődarabokat és nagy kordékon a Barkani Kapuhoz szállították.

 – Hogyan adjuk így meg a végtisztességet kedves halottainknak, Isteni Uram?  – jajgatott őszinte felháborodással az öreg pap. Megértettem a fájdalmát, a parti városokban hagyomány volt, hogy a gyászolók mezítláb kísérjék utolsó útjára halottjukat, és az éles kövek nélküli ösvényeken ez a szertartás sokat veszített korábbi méltóságából. Nagyot sóhajtottam, és elmagyaráztam az öregnek, hogy most minden erőnket a város védelmére kell fordítanunk, és ha Bukhar szerint ezek az éles kődarabok is kellenek ahhoz, hogy Avanát ne rohanják le az aban és nauni csapatok, akkor oda kell neki adni mindet. Megígértem, hogy ha újra beköszönt a béke ideje, a kőfejtőből annyi kőtörmeléket szállíttatok neki a Halottak Völgyébe, amennyit csak akar.

 – Én azért megnézném, mi készül a Barkani Kapunál, Isteni Uram – fordult hozzám Laskili, amikor az öreg pap hálásan hajlongva kihátrált a trónteremből. Bólintottam.

 – Megyek én is – álltam fel fáradtan, és megropogtattam fájó derekamat. Az alacsony trónszéken ülni nem volt túl pihentető, de még maga Vaspana készíttette és állíttatta a jelenlegi helyére, így Avana későbbi királyainak sem lehetett kifogásuk ellene. Igaz, egy alacsonyabb termetű embernek bizonyára kényelmes is volt.

Ez a kapu volt a város kijárata a Barkan felé. Itt indultak a favágók és a szénégetők a hegység lábánál zöldellő erdőkhöz, és innen indult az út a hágókon át a naunik földjére is. Régebben az alig embernyi magas kőfalban egy boltíves nyílás képezte a kaput, amit éjszakánként egy vesszőkből font palánkkal zártak el. A nauni támadás hírére Vitari emberei gyors ütemben erősíteni kezdték a falakat. Hamarosan kétembernyi magasságú új kőfal emelkedett a kapu két oldalán, olyan kiszögellésekkel, amelyek tetején egyszerre tíz–tizenkét íjász is elfért. Az íjászokat vastag kőperem védte a kintről–alulról érkező nyilaktól, ők pedig a keskeny lőréseken át a kapu előterét is lőhették. A kapuszárnyakat vastag keményfa deszkákból ácsolták, erős bronzveretekkel, és Vitari esküdözött, hogy tizenkét ökör sem tudná betörni.

Amikor odaértünk, a város felőli bástyán két íjász ült egy kifeszített fehér vászontető alatt, ami a nap égető sugaraitól védte őket, és egykedvűen, de éberen kémlelték a porosan izzó vidéket.

A másik bástyán annál nagyobb volt a nyüzsgés. Bukhar és emberei izzadva, nyögve igazgatták azt a nehéz, gerendákból és kötelekből álló szerkezetet, amin már napok óta dolgoztak. Elképzelni sem tudtam, hogyan tudták felvinni a bástya tetejére azon a keskeny lépcsőn, amin a harcosok is csak egyesével, egymás után tudtak fel– és lemenni.

 – Szétszedtük, Isteni Uram – válaszolta tisztelettudóan az egyik ácsmester, karjával megtörölve izzadt homlokát. – Amikor a kikötőben összeraktuk, azt hittük, hogy ezt már Esra villámai sem tudják széttörni... De aztán itt Bukhar megmutatta, hogyan csináljuk, és olyan könnyen szedtük darabokra, mint otthon a kisfiam a játékszekerét. Felvinni persze nem volt egyszerű, mert hát nehéz gerendák ezek, de aztán ott az összerakás megint gyorsan ment – nagyot fújt. – Hinnéd, Isteni Uram, hogy reggel az a szerkezet még a kikötőben volt?

Megráztam a fejem. A nap állásán láttam, hogy alig múlt dél. Körülnéztem, hol vannak azok az éles kövek, amik miatt idejöttünk. A kordék a lépcső aljánál álltak, és négy–öt segéd nagy kosarakban hordta fel a bástyára a kőtörmeléket. Mikor megláttak, szó nélkül utat engedtek a lépcső felé, és megkönnyebbülten eresztették le maguk mellé fonott kosaraikat. A szemem sarkából még láttam, amint leülnek hűsölni a fal árnyékába.

Fent a bástyán Bukhar fáradtan ült a gépe egyik oldalsó gerendáján és köntöse ujjával törölgette a homlokát. Kíváncsian mustrálgattuk a szerkezetet. Laskili maga elé dünnyögött, kezével–karjával mutogatva próbálta elképzelni a működését. Ismét, ki tudja, hányadjára, megbántam, hogy réges–régen, a Földön, nem érdekelt jobban az ókor és a középkor történelme, de hát már tizenéves koromtól geológus akartam lenni, nem pedig történész.

Valamiféle hajítógép volt ez, energiáját karvastagságú kötelek összecsavarásából nyerte, kosarát pedig mintegy két méter hosszú, arasznyi széles és mély vályú képezte.

 – Szeretném látni, hogyan működik ez a szerkezet, Isteni Uram – mondta mellettem Laskili. Csodálkoztam volna, ha nem így van. Rászóltam az egyik mesterre, aki, némi mutogatással hidalva át a nyelvi nehézségeket, tolmácsolta a kérést Bukharnak. Az aban a bástya egyik szöglete felé intett, ahol néhány szúrágta, korhadt gerenda volt a falnak támasztva, valaha árbocként szolgálhattak valamelyik bárkán.

 – Azokat mi hoztuk ide – magyarázta az ácsmester. – Bukhar azt mondta, körülbelül olyan nehezek, mint a kőtörmelék, amit a kosárba fogunk tenni, és inkább ezekkel csináljuk meg a próbalövéseket, mint a kövekkel, mert azt nehezebb utána összeszedni.

 – Azt kérdezi, mi legyen a cél – fordította Bukhar kérdését aztán. Kinéztem az útra. Porosan és kietlenül nyúlt a Barkan felé. Talán százötven–kétszáz lépésnyire a kaputól csenevész bokor nőtt az út szélén, alig pár száraz levél kókadozott rajta. Rámutattam a bokorra. Azt tudtam, hogy a nauni íjak hatótávolsága körülbelül ekkora, ha tehát ezen a ponton túljutnak, akkor folyamatos nyílzápor alatt tudják tartani a bástyán lévőket. Bukhar elgondolkodva méregette a távolságot, majd bólintott, mondott valamit és felmutatta három ujját.

 – A harmadik lövésre eltalálja – fordította az ács, majd segédjeivel együtt segített Bukharnak elfordítani a hajítógépet a bokor irányába. Ezután két hosszú emelőrúddal elkezdték lefelé feszíteni a gép kosarát egészen addig, amíg a tartókarján lévő jelzés el nem érte azt a rovátkát, amit Bukhar megjelölt egy darab mészkővel. Felemelték az egyik gerendát és a kosárba fektették. Bukhar megfogott egy rövidebb, vaskos kart, és kérdően nézett rám. Bólintottam. Az aban nekifeszítette a térdét a gép oldalának és nagyot rántott a karon, amitől valószínűleg kiakadt egy reteszelés valahol, mert a kosár felcsapódott, a gerenda pedig hosszú, nyújtott ívben elrepült, és legalább ötven lépéssel a bokor mögött zuhant a földre. Biztató volt látni, hogy akár a faltól ilyen messze is meg tudjuk állítani a támadókat, vagy legalábbis megbontani a soraikat. Bukhar és emberei máris a következő gerendát emelték be a kosárba. Láttam, hogy most jóval kevésbé feszítették meg a köteleket, mint az előbb. Ez a lövés rövidebb is lett, húsz–harminc méterrel a kijelölt cél előtt ért földet a gerenda, és majdnem odáig pattogott el az egyenetlen talajon. A harmadik gerenda éppen csak átrepült a bokor fölött. Bukhar elsötétülő arccal morgott valamit maga elé, a hangsúlyból sejtettem, hogy nem varázsigéket, és intett embereinek, hogy tegyenek a kosárba még egy gerendát. Ez a bokor tövének vágódott és gyökerestől fordította ki a keményre száradt földből. Elismerően bólintottam, Laskili pedig lelkesen csapkodta tenyerével Bukhar vállát, amit az szokott egykedvűségével tűrt.

 – Még egy tucat ilyen szerkezet, Isteni Uram, és mi söpörjük el őket – lelkendezett Laskili a Palota felé menet. Komoran bólogattam, aztán elmondtam neki azt az aggályomat, amit eddig senkinek: ha a naunik átjutnak a Barkanon, nem a falakat fogják lerombolni, hanem a vízvezetéket. Erre már ő is nagyot hallgatott.