Második rész

2.

– Gregor, hallasz? – recsegett Eklund hangja a hangszóróban.

– Igen, de nagyon rossz a vétel – válaszoltam.

– Már leváltunk a Prometheusról, és az ionoszférában vagyunk – magyarázta a navigátor. – Ráadásul majdnem teljesen a Gáma túloldalán, és a fotonrakétát próbáljuk átjátszó adónak használni. Csoda, hogy működik a kapcsolat. Gregor, kétszer megkerüljük a Gámát a leszállásig, közben nagy felbontással fényképezünk... Három óra, rendben?

– Rendben – feleltem. – A tenger felől gyertek, az emberek kivonultak a várost övező hegyoldalba, onnan nézik a leszállást, és olyan távolságban talán biztonságban is lesznek.

– Vettük. Ráközelítés a tenger felől, északról – ismételte Eklund.

– Most kikapcsolunk, mert az ionizáció miatt úgysem menne át az adás – ez már Dick hangja volt. – Ti is húzódjatok fedezékbe, Gregor. Hőség lesz és porvihar...

Tudom, gondoltam. Nem sokan élnek már Avanában, akik emlékeznek a Viking indulására, de mindenki várja az Anteus érkezését, amitől a harcok végét remélik.

Felálltam a rádiótól és kinéztem a széles kőpárkány fölött a napfényben izzó városra.

– Adjátok ki a jelet – néztem Laskilire. Ő bólintott és leszaladt a lépcsőn. A palota előtti téren már készenlétben várták azok a katonák, akiknek feladata lett az emberek figyelmeztetése. Néhány perc múlva felharsant az első kürt hangja, a többi hamarosan követte. A városban már napok óta mást se hallottak az emberek, mint hogy ha megszólalnak a kürtök, vonuljanak ki a hegyoldalba, minél magasabbra, akkor láthatják az Égi Hajó érkezését, de biztonságban lesznek a lángjaitól.

Elmélázva figyeltem az utcákon egyre sokasodó tömeget. Az emberek fegyelmezetten, kis batyujukat szorongatva igyekeztek a Barkani Kapu felé. A katonák négyes–ötös csoportokban járták az utcákat, be–bekiáltva a házakba és műhelyekbe. Kettős feladatuk volt, egyrészt mindenkit ki kellett küldeniük a városból, másrészt az esetleges lopásokat, fosztogatásokat próbálták megakadályozni. Ez utóbbiaknak szerencsére kicsi volt az esélye, mert még a rossz szándékú emberek is jobban féltek az égből érkező, mindent tudó Isteni Testvérektől, mint amennyire vágytak arra, hogy az üres házba vagy boltba beosonva összekapkodhassák módosabb szomszédjuk holmiját, vagy éppen fizetség nélkül juthassanak egy–két korsó borhoz. Erre, az ismeretlentől való félelmükre, Laskili még rá is játszott, amikor a rend, békesség és Avana ellenségeinek szörnyű bűnhődését emlegette az Égi Hajó érkezését kihirdető ünnepségen.

Laskili mellettem könyökölt a teraszon és a fülét hegyezte. A város különböző részeiben sorra harsantak fel a kürtjelek, amik azt jelezték, hogy az ott felelős katonák mindent rendben találtak. Az órámra néztem, az ígért háromból már kettő eltelt. Laskili agyagtábláján egyre gyarapodtak a vonalkák, amik az utcák kiürítését mutatták.

– Kész vagyunk, Isteni Uram. Már csak a katonák vannak a városban, meg mi itt a Palotában – fordult hozzám Mesdu. – Adj parancsot a katonáknak, hogy fedezékbe vonuljanak.

Bólintottam. Sajnáltam a katonákat, akiknek a következő jelzésre a kijelölt házak vastag falai mögé kellett rejtőzni, mert így nem láthatták a leszállást. Mesdu intett a kürtösnek, aki új jelet fújt.

– Nézd, Isteni Uram! – mutatott az északi égboltra Szumurri.  A hajósnak még mindig nagyon éles volt a szeme, mert én semmit sem láttam ott, ahová mutatott. Csak néhány perc múlva fedeztem fel a sárgán izzó pontot a fakókék égen. Alacsonyan szállt, még messze, a tenger fölött járt.

– Még mennyi...? – lehelte mellettem Enit.

– Nem tudom – simogattam meg. – Ha meghalljuk a hangját is, lemegyünk a régi trónterembe. Laskili!

– Isteni Uram?

– A rádiót vitesd le innen, nehogy baja essen. Most egy darabig nem is lesz rá szükségünk.

– Igen, Isteni Uram! Hé, ti ott... Nem hallottátok?

A kürtös, akinek már nem volt feladata a teraszon, két palotaőrrel felkapta a rádió dobozát és a parabolaantennát és lecipelte a lépcsőn. Ha hallották, amit mondtam, egyenesen a raktárba viszik, néztem utánuk.

Enit felkapta a fejét.

– Hallom, Gregor – mondta izgatottan. Csodálkozva néztem rá, mert én még nem hallottam semmit, és az embereim arcáról ítélve, ők sem. Vagy nagyon halk, vagy nagyon magas az a hang, esetleg mindkettő, gondoltam, de hamarosan Nesri arcán is megjelent a feszült figyelem kifejezése, aztán a többiekén is, végül az én fülemet is elérte a vékony füttyszó. Iszonyú energia áradt belőle. Vagy csak azért képzeltem mögé, mert tudtam, minek a hangja...?

– Menjünk le – indultam a lépcső felé. Embereim kis tétovázás után követtek.

– Vagy van valaki, aki itt maradna? – fordultam feléjük. –  Az Úrnő kivételével mind láttátok, milyen volt, amikor felszállt... Nem engedem.

Laskili arcán ugyan látszott, hogy mindent megérne neki, ha láthatná leszállni az Égi Hajót, de nem mert ellenkezni. Lementünk a régi trónterembe, aminek jó részét a sziklába vájták a régi építők. Itt biztonságban leszünk, még ha megbillen is az Anteus, és lángsugarával végigperzseli a várost.

– Isteni Uram... – kezdte Laskili tétovázva. – Az egyik ablakból, ami az öbölre néz... – Elnevettem magam. Az ablakokat vastag fatáblák védték ugyan, de azokat csak Esra viharai idején zártuk be, egyébként szabadon járt át rajtuk a levegő. Az üveggyártásunk még nem tartott ott, hogy ablaküveget készítsünk.

– Rendben van – mondtam végül. – Az ablaktáblákat csukd össze annyira, hogy éppen kiláss köztük.  – Laskili értetlenül nézett rám.

– Ha erre csap az Égi Hajó lángja, fog jönni előtte egy rövid, erős szélroham – magyaráztam türelmetlenül. – Az becsukja az ablakot.

– Én is nézhetem? – kérdezte Enit váratlanul. Legyintettem.

– Menjünk, akkor már én is ott akarok lenni – intettem a folyosó felé, amelynek ablakaiból általában csodálatos kilátás nyílt a városra és a két öbölre. A palotaszolgák már bezárták az ablakokat, de most néhányat résnyire kinyitottunk, úgy kémleltünk kifelé. Az Anteus már izzó korongként világította be az északi égboltot, a hangja pedig lecsúszott a legmélyebb tartományba, szinte a vastag falak is remegtek tőle. Jobban féltünk a leszállástól, mint Till annak idején a Viking felszállásától.

– Felszállni könnyű – mosolygott szerényen, amikor ez szóba került. – Megcélozzuk az eget, az pedig jó nagy, és elindulunk. A leszállás annál rosszabb lesz majd, akárki is vezeti majd azt az űrhajót, mert ezt a kis kőemelvényt kell eltalálnia.

Az Anteus már nem izzó gázgömb volt, hanem vékony fekete orsó, amint kecses ívben felszökkent a magasba, hogy függőlegesen ereszkedhessen le az indítóbástyára. Mintha halványabban izzana, és a hang ereje is csökkenne...? Nem tudtam mihez viszonyítani, szinte csak éreztem a változásokat. Igen, most már egyértelműen visszavettek a teljesítményből... Az űrhajó csigalassúsággal ereszkedett lefelé, a porfelhőkön át is láttam a segédhajtóművek pillanatnyi felvillanásait, amint korrigálják az irányt. A süvöltés egyre mélyebb lett és halkult, a házfalak tövében feketéllő új árnyékokat elmosta a napfény, és néhány pillanat múlva csend lett.

Az Anteus leszállt.

– Menjünk vissza a tetőre – mondtam, miután megállapítottam, hogy senkinek nem esett baja.

– Nem megyünk oda? – mutatott Enit az öbölben csillogó űrhajóra. Megráztam a fejem.

– Még olyan forró, meg a kövek is alatta, hogy estig biztosan nem tudnak kijönni belőle. Ha már Esra ideje lenne, és az eső meg a szél is hűtené. – legyintettem. – Laskili, az emberek visszatérhetnek az otthonaikba.

– Igen, Isteni Uram! – Laskili intett a kürtösnek, aki felszaladt a tetőteraszra. Mire mi is felértünk, már láttuk, ahogy az emberek elindulnak a hegyoldalból vissza, a város felé.

Gamatu tanítványainak a Gyógyítás Házában végül mégiscsak akadt dolguk, mert néhány katona önfejűen úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, ők pedig megnézik az Égi Hajó leszállását. Szerencsére a forró levegő egy hulláma csak könnyebben égette meg az arcukat, ahol sem a bőrvért, sem a sisak nem takarta őket. Gidal hűsítő kenőcsöket rendelt nekik, de úgy ítélte meg, hogy alkalmasak a szolgálatra, büntetésnek pedig elég lesz nekik a lepörkölt szempillájuk és szemöldökük. Laskili először dühöngött és meg akarta őket korbácsoltatni, de amikor emlékeztettem rá, ő sem bírta ki, hogy ne nézze a leszállást, elnevette magát és legyintett.

– Nekem is megért volna ennyit, hogy lássam, Isteni Uram – ismerte be vigyorogva.

Még magasan állt a nap. Tudtam, hogy órákig tart, míg annyira lehűl az Anteus burkolata, meg alatta a leszállóbástya kövei, hogy megközelíthessük. De addig is...

– Korán vitettük el a rádiót – fordultam Laskilihez. – Hozasd vissza ide, de már csak a doboz kell.

A két legény néhány perc múlva megjelent a rádió dobozával. Óvatosan tették le az alacsony asztalkára. Gyorsan bekapcsoltam.

– Nem értem, nincs jel, pedig a Prometheus adását is... – mondta éppen Eklund valakinek, aztán felkiáltott: – Na, végre! Gregor, mi volt veletek? Nem válaszoltál egyik frekvencián sem, már azt hittük... mindegy. Minden rendben?

– Igen, persze, itt minden rendben van – mondtam kicsit szégyenkezve. – Elvittük a rádiót is a tetőről, nehogy baja essen, aztán meg elfelejtettük visszakapcsolni.

– Gondolhattam volna – nevetett Eklund. – De azért kicsit aggódtam. Nem ilyen leszállópályákhoz szoktam, azt ugye tudod? Na, mindegy... Folyamatosan monitorozzuk a külső burkolat hőmérsékletét, a számítások szerint egy vagy legfeljebb másfél óra múlva ki tudunk szállni. Ha a gámaiak... az emberek majd ide akarnak jönni a hajóhoz, jöhetnek, sugárzás nincs, se egyéb veszély.

– Biztos szeretnének majd közelről látni benneteket – mondtam, aztán eszembe jutott valami. – Mondd csak, amikor irányba álltatok észak felől, a tengeren nem látattok hajókat?

– Én nem, a műszereket figyeltem, de a kamerák folyamatosan működtek. Ha gondolod, megnézzük a képeket, nekem most már nincs más dolgom. A sportolók viszont nagyon készülnek a kiszállásra.

– Sportolók? – csodálkoztam. – Milyen sportolók?

– Így nevezzük őket – ez már Dick volt. – Gregor, biztos emlékszel, a Földön minden egyetemen kell valamilyen sportot választani, hogy ne puhuljanak el a fiatalok.

– Igen, emlékszem, nálunk hegymászás meg vitorlázás volt a két kedvenc – bólogattam.

– Na hát, ezek a mi sportolóink meg tudnak lovagolni, jól bánnak azokkal a történelem előtti fegyverekkel, amikről mi csak tanultunk, meg van egy–két ilyen izé... Biztos láttál olyat te is, fehér ruhában, puszta kézzel verekednek.

– Láttam, igen. De azért máshoz is értenek? – kérdeztem gyanakodva. Dick elnevette magát.

– Persze, Gregor, nem harcolni hoztuk őket, de az azért csak nem baj, ha erősek és edzettek, és meg tudják védeni magukat. Egyébként szociológusok, történészek, biológusok... Mi van még?

– Csillagászok – mondta valaki a háttérben.

– Na igen, meg még az is – húzta el a szót Dick. Nem értettem, mi baja a csillagászokkal, de nem is akartam ezzel foglalkozni.

– Dick, mi szép lassan elindulunk a kikötőbe – mondtam. – Mire odaérünk, szerintem ki tudtok jönni.

– Rendben, Gregor. A képernyőinken látjuk a várost, nagyon barátságos... Igen? – ez már nem nekem szólt.

– Gregor, megnéztük a képeket – hadarta Eklund. – Északra van néhány sziget, azon túl meg a keleti kontinens északi nyúlványa, ezt tudod, gondolom. Na, hát azon a részen, a szigetektől északra, vagy inkább északkeletre rengeteg apró pont látszik a vízen. Vagy hajók, vagy bálnák.

– Bálnákról nem tudok a Gámán – mondtam. – Biztosan hajók. Azt meg tudtátok állapítani, merrefelé mozognak?

– Sajnos, nem, ahhoz jó néhány kört kellett volna tennünk, hogy értékelhető legyen – válaszolta a navigátor.

– Akkor majd a szonda – szólt közbe Dick.

– Milyen szonda? – kérdeztem értetlenül.

– Körpályára állítottunk egy szondát, körülbelül három óra alatt kerüli meg a bolygót – mondta Eklund. – Tőletek nézve északkelet felől délnyugatnak tart, és nagyjából mindig Avana fölött halad át. A képeket le tudjuk kérni belőle, de nem olyan részletesek, mint amiket mi csináltunk.

– Vajon ők látták az Anteust? – kérdeztem tétován.

– Biztosan látták, meg hallották is, ott már csak... igen, húszezer méter alatt voltunk... Ha ellenséges szándékkal jöttek, akkor valószínűleg már meggondolták magukat.

– Remélem is – válaszoltam. – De most már tényleg indulunk a kikötőbe.

– Rendben, vége – kapcsolt ki Dick.

Elmondtam az embereimnek, amit hallottam. Pilagu csodálkozott, honnan tudtak az abanok összeszedni újra ennyi bárkát, amikor már a tavi hajóikat is kénytelenek voltak felhasználni. Szumurri komoran figyelt.

– De legalább Dist elkerülik, ha jól értem a szavaidat, Isteni Uram – morogta végül. – Ez jó hír, nincs velük senki, aki igazán értene a hajózáshoz.

– Elég, ha annyira értenek hozzá, hogy most visszaforduljanak – vágta rá Laskili.

Elindultunk a kikötő felé. Az emberek kint ácsorogtak a házaik előtt, és szemüket a kezükkel árnyékolva figyelték az öböl közepén álló óriási, csillogó orsót. Amerre elhaladtunk, tétovázva, majd egyre bátrabban szegődtek a nyomunkba. Mire a kikötőbe értünk, a város apraja–nagyja ott tolongott a régi rakparton és az öböl forró, sós homokjában. Laskili hozzám hajolt:

– Megkettőztem az őrséget a falakon és a kapuknál, Isteni Uram – suttogta. Bólintottam, remélhetőleg fölösleges lesz ez az óvatosság, de sose lehet tudni...

Az Anteus oldalán nyikorogva megmozdult a hatalmas ajtó és lassan kinyílt. Hosszú lépcső ereszkedett le a kövekig, majd halványkék ruhás alakok jelentek meg a tetején. Odamentem a lépcső végéhez és vártam.

– Gregor! – ordította lelkesen egy vörös hajú óriás. Furcsa érzés fogott el, amikor átvillant az agyamon, neki mennyire örülök, miközben az óceán túlpartján hatalmas termetű, vörös hajú harcosok készülnek arra, hogy lerohanják a déli part városait.

– Eklund? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

– Nem, én Dick vagyok – vigyorodott el. – Ő Eklund – intett a fejével a mellette álldogáló, sárgásbarna bőrű emberke felé, akinek ferde metszésű szemén látszott, hogy az ősei között távol–keletiek is voltak. Nem merenghettem sokáig a dolgon, mert Dick karon ragadott és félrehúzott.

– Gyere errébb, hadd tudjanak lejönni a többiek is – mutatott a lépcsőre. Azon sorban jöttek le az egyetemről alig kikerült fiatalok, idősebbet alig láttam köztük.

– Nők is vannak veletek, jól látom? – fordultam Dickhez.

– Igen. Miért, baj? – kérdezte szórakozottan, a várost nézegetve.

– Talán – mondtam. – Arról nem beszéltek Markék, hogy ez egy patriarchális társadalom, a földi ókornak megfelelő fejlettségi szinten? Hivatalosan itt az asszonyoknak nincs semmilyen szavuk vagy hatalmuk. Egy avanai férfi sem fogja komolyan venni egy történész vagy szociológus kérdéseit, ha nő az illető. Még akkor sem, ha az égből jött...

– Hmmm – hümmögött Dick. – Hát ezt nem mondták, mi pedig nem gondoltunk rá. A földi társadalomból indultunk ki, tudod...

– Igen, tudom – legyintettem. – Majd kitalálunk valamit...

– Egyébként csak két lány jött velünk, és mindketten biológusok – tette hozzá. – Ők nem is az embereidet fogják tanulmányozni, hanem az állatokat meg a növényeket... Jaj, ne...

Körülnéztem, mire mondja ezt. Barna bőrű, kékesfeketén csillogó hajú fiatalember masírozott felénk, tömött fekete bajusza szinte kettévágta az arcát.

– Dzsat, a csillagász – nyögte Dick. – Nehogy megkérdezd, honnan kapta a nevét!

Dick gyors léptekkel elsurrant mögöttem, és lelkesen fényképezgetni kezdte a várost meg az embereket. A csillagász közben odaért hozzám és szertartásos mozdulattal kezet nyújtott.

– Üdvözöllek, Gregor Man – mondta. – Én Dzsatájusz vagyok, de mindenki Dzsatnak szólít.

– Dzsatájusz? – ráztam meg a kezét mosolyogva. – A keselyűkirály, aki az életét adta, hogy megmentse Rávanától a szépséges Szítá hercegnőt?

A körülöttünk álló földi emberek mélységes megdöbbenéssel meredtek rám. Dzsat tért magához először, égnek emelte a kezét, és megjátszott felháborodással förmedt a többiekre:

– Látjátok, pupákok? Tizenegy fényévet kellett repülnünk, hogy találjunk egy művelt férfiút, aki ismeri az ősi történeteket! – aztán hozzám fordult: – Honnan tudod...?

– Egy királynak mindenhez kell érteni – nevettem el magam, majd röviden elmeséltem neki annak a kirándulásnak a történetét. Még az egyetemi éveim idején utaztunk el a Himalájába egy hegyi túrára, amelyen leginkább kőzetmintákat kellett volna gyűjtenünk. A hirtelen lezúduló hóvihar azonban bekényszerített bennünket egy barlangnak alig nevezhető sziklaüregbe, ahol egy kétszemélyes sátorban kucorogva három napig vártuk, hogy csillapodjon a szél és a hóesés. Az egyetemről Léna volt velem, a vendéglátóink pedig két hegyi embert adtak mellénk, akik kötelességüknek érezték, hogy megismertessék velünk az ókori indiai mondakör minden csodáját. Három napig mást se hallottunk, mint hősök és démonok ármányainak és véres csatáinak szemléletes leírását hol prózában, hol versben előadva.

– Isteni Uram – suttogta Laskili. – Az ünnepség...

Mert ő természetesen szervezett egy ünnepélyes fogadást a földi emberek tiszteletére. Ezt az utolsó napok zűrzavarában nekem is említette, de aztán persze elfelejtettem. Most kérdően bámultam rá.

– Add meg az engedélyt, Isteni Uram – hajolt a földig. Engedélyt? Mire? Végül eszembe jutott Mazu szertartásos mozdulata az én érkezésemkor, széttártam a karomat, majd a Palota felé mutattam.

Úgy tűnt, ennyi is elég volt, mert tizenkét, csillogó vértbe bújtatott legény bukkant fel mellettünk és tapintatosan közrefogták társaimat. A menet lassan és ünnepélyesen megindult a Palota felé vezető úton.

Beszélgetni már nem volt lehetőségünk, a körülöttünk hullámzó tömeg egyre bátrabban kezdett beszélgetni és éljenezni.

A Palota előtt téren Gurru papjai vártak bennünket. Laskili ismét meghajolt előttem, aztán kiállt a tér közepére, és rövid beszédet tartott. Ez nagyjából ugyanaz volt, mint amivel az Anteus érkezését jelentették be, csak már nem jövő, hanem jelen idejű mondatszerkezetet használt. Minden mondat után szünetet tartott, hogy a tér távolabbi részein a kijelölt papok a kiabálva elismételhessék, amit mondott. Örültem, hogy nem nekem kell beszélnem. A földi embereken látszott, hogy lenyűgözi őket az a kíváncsiság és bizalom, ami feléjük áradt a tömegből, némán, mosolyogva álltak a tér közepén, és néha visszaintegettek.

Aztán ennek is vége lett, és bementünk a Palota nagy tanácstermébe, ahol a hosszú asztal mellett mindannyian le tudtunk ülni. A szolgák ennivalót és bort hoztak. Társaim furcsálkodva nézegették a szárított hússzeleteket és a keményre sütött lepényt, de aztán valamennyien megbirkóztak a szokatlan ízű és állagú ételekkel.

– Hozzá kell szoknotok – magyaráztam. – Ez az itteni emberek mindennapos tápláléka, meg a köleskása. A bort pedig hígítsátok vízzel, errefelé ezt diktálja az illem és a jó szokás.

– Itt fogunk lakni? – kérdezte Dick, maga köré intve.

– Igen, a Palotában – mondtam. – Upatu majd megmutatja a szobáitokat – mutattam a palotamesterre. – Hogy álltok az avanai nyelvvel?

– Jól – válaszolta két falat között. – Már a Földön elkezdtük megtanulni, a Viking emberei nagyon jó anyagot állítottak össze nekünk. És most, amióta felébredtünk a hibernációból, minden nap órákig gyakoroltunk. Az embered, Nesiri...

– Nesri.

– Igen, Nesri... nagyon sokat segített, kijavította a hibáinkat, megmutatta az újfajta kiejtést, meg aztán beszélt az írásreformodról is. Azt majd itt átvesszük még egyszer, mert ugye csak elmondani tudta, melyik jelek maradtak meg, lerajzolni nem. Cserébe mi is tanítottuk neki a világnyelvet, és nagyon ügyes a fickó, szerintem már folyékonyan beszéli. Na meg az a kis hölgy, aki szinte mindig mellette volt, már ő is...

– Mi van velem? – kottyant közbe Enit, természetesen földi nyelven. Dick elvigyorodott.

– Erről beszéltem. Fantasztikus agya van a kisasszonynak, mint a szivacs, úgy szívta be az információkat. Büszke lehet rá a családja!

Enit elkomorodott, aztán hozzám bújt.

– Ti vagytok a családom – mondta alig hallhatóan. Dick kérdően vonta fel a szemöldökét.

– Elmondjam neki? – kérdeztem suttogva Enittől. Tétován bólintott, én pedig néhány mondatban összefoglaltam, hogyan találtunk rá, és hogy a vöröshajúak fejlett technológiája és szigorú társadalma milyen veszedelmet jelent számunkra. Társaim feszült figyelemmel hallgattak, néha rámosolyogtak Enitre, aki kezdte élvezni, hogy a figyelem középpontjába került.

– Szóval úgy gondolod, hogy hamarosan megtámadnak benneteket? – tért a lényegre Eklund. Megráztam a fejem.

– Nem hinném, hogy hamarosan. A széljárás... Errefelé hajózni könnyű nyugatról, néha még akkor is elsodródnak a hajók, ha nem is akarnak ide jönni, de vissza szinte lehetetlen. Úgy pedig nem fognak áthajózni az óceánon, hogy nem tudják, mi van itt. Vagy legalábbis nem hajóhaddal indulnak el, hanem egy, legfeljebb két hajóval. Annyival meg talán elbánunk.

– Ez igaz – mondta Pieter, az egyik történész. – Ha Kolumbusz nem tért volna haza az első útjáról, talán száz vagy kétszáz évig nem indult volna újabb expedíció Nyugat felé.

– De nem tudjuk, hogy tényleg lehetetlen–e visszajutni – vetette ellen Eklund. – Azért, mert egy–két évszakban vagy szélcsend van, vagy nyugati szél, a másik kettőben még bármi lehet... Vagy elkaphatnak egy tengeráramlatot is, ami visszaviszi őket... Nem tudom, csak találgatok.

– Ezt bízd ránk – vigyorgott rá egy vékony, szemüveges fiú. – Begyűjtjük a szonda adatait, körbehajózzuk a tengert, és olyan részletes időjárási térképet kapsz, amilyet még nem láttál...

– Körbehajózzátok? – csodálkoztam. Azt valószínűnek tartottam, hogy szükségük lesz néhány bárkára a tenger tanulmányozásához, de a körbehajózás azért még Szumurri edzett hajósainak sem lett volna egyszerű feladat.

– Nem mondtam volna? – tette le Dick az aranyozott serleget, amit addig nézegetett. – Hoztunk egy kis hajót is. Gyakorlatilag elsüllyeszthetetlen, fúziós motor hajtja, gyors, és négy–öt embernek még kényelmes is. A robotok holnap összerakják és vízre teszik.

– Robotok? – Kezdett egyre szürreálisabbá válni a dolog. Vajon mit hoztak még?

– Na igen, tudom, hogy a te idődben csak a bányákban meg az aszteroidákon használtak robotokat – magyarázta Dick. – De láttuk Markék anyagát Avanáról, ezeken az alig kövezett kis utcákon nem lehet terepjáróval közlekedni. Nehezek, van, ahol el se férnének. A robotok akárhol elmennek, rájuk lehet bízni a nehéz meg az unalmas munkákat, ráadásul úgy néznek ki, mint egy páncélos katona, szóval nem lesznek olyan ijesztőek. Ne gondold, hogy könnyű volt meggyőzni a Tanácsot... ha Ben Hatti nem veri az asztalt, nem engedték volna se a hajót, se a robotokat, de még a motorokat sem.

– Motorokat. Hát persze.

– Iiigen, olyan kis négykerekű, egyszemélyes járgányok, azok is elektromosak... ne mondd, hogy sose láttál olyat...

– Hát az utóbbi harminc évben nem is – nevettem el magam. – De az egyetemen igen, gyakran használtunk ilyeneket.

– A helikoptert kifelejtetted, Dick– szólt közbe Eklund. Nem tudtam eldönteni, komolyan mondja–e.

– Meg a két tengeralattjárót? – provokáltam Dicket.

– Neeem, tengeralattjárót nem hoztunk, csak búvárfelszereléseket. De egy kis kétszemélyes helikopterünk tényleg van – vigyorodott el a parancsnok. – A Vikingen, ha jól tudom, csak olyan masszív, lánctalpas terepjáróitok voltak, mert nem tudhattátok, találtok–e hajózható vizeket meg olyan sűrű légkört, amiben lehet repülni, ugye? – Bizonytalanul vállat vontam. A terepjárókra emlékeztem, de hogy milyen felszerelés volt még azokban a ládákban, amiket át kellett raknunk a Titánra... Dick lelkesen magyarázott tovább:

– A Tanácsban nagyon éles viták voltak arról, mit hozhatunk, és mit nem. A környezeti változókat Markék jól feltérképezték, azzal nem is volt gond... Hanem hogy mennyire avatkozhatunk be az itteni civilizáció fejlődésébe, azon hetekig küzdöttek. Volt, aki azzal érvelt, már az, hogy tudnak a létezésünkről, komoly behatásnak számít, mások szerint pedig még ha fegyvereket is adnánk itt az emberek kezébe, azok pár év alatt tönkremennének és mindenki elfelejtené őket. Végül abban maradtak, hogy nem szabad kísérletezni, amit hoztunk, azt el is fogjuk vinni.

– Kivéve engem – szúrtam közbe. Dick elkomorodott.

– Igen. Kivéve téged.

– Visszatérve a helyzetedre, Gregor – mondta Pieter. – A mi mai földi logikánkkal itt nem mész semmire. – Tiltakozva emelte fel a kezét, amikor meglátta a tekintetemet. – Nem úgy értem, tudom, hogy mindent megtettél... De ahhoz, hogy megvédd ezeket az embereket, vissza kell nyúlnunk a földi történelemhez.

– Vagyis? – kérdeztem már valamivel nyugodtabban.

– Birodalmat kell építened, ami elég erős... vagy elég erősnek látszik ahhoz, hogy az első hódítók inkább békésen kereskedni akarjanak veletek. Tudom, hogy csúnyán hangzik, de ha tőletek tartanak, akkor inkább támadják majd meg a szigeteket vagy a másik kontinensen azokat az... abanokat? – Bólintottam. – Persze eleinte biztosan lesznek kisebb csetepaték, amikben az erőtöket próbálgatják – legyintett könnyedén, mint aki azt mondja, hogy pár száz ember élete nem komoly tét egy ekkora játszmában.

– És hogyan építsek birodalmat?

– Keményen. Minden parti városban legyenek ott a katonáid és a felügyelőid. A te akaratod legyen az első mindenhol – Elnevettem magam és Tarkumira néztem. A hegyi ember zavartan bámult vissza rám, nem értette a helyzetet. Lefordítottam neki Pieter szavait, mire szélesen elvigyorodott.

– Isteni Uram, ez az Isteni Testvéred nagyon jól beszélt – válaszolta félig már Pieternek. – Avana Tanácsa már évek óta azon dolgozik, hogy a város népének érdekeit kiterjesszük az egész partvidékre. Isteni Urunk gondolatait fürkészve én úgy érzem, hogy ez sikerült is.

– Látod, Gregor? Erről beszéltem – váltott át Pieter az avanai nyelvre. – Mi egyszerűen... túl civilizáltak vagyunk már ehhez. De ha hagyod az embereidet kibontakozni... – Komoran néztem szaporán bólogató főembereimre, míg az arcukról lassan le nem hervadt a büszke mosoly.

– Először Lail felé bontakoztatok ki – mondtam nekik. – Aztán Disben, de az végül is megbocsátható, mert bennünket jöttetek kiszabadítani.

– Isteni Uram, engedd, hogy vitába szálljak veled – hajtotta le a fejét Laskili. – Szerintem Isteni Testvéred nem ezekre az... eseményekre gondolt, hanem arra, hogyan tettük mostanra Avana... alárendeltjeivé a többi város Királyi Házait, talán az egy Gir–din kivételével.

Pieter lassan bólogatott.

– Azt hiszem, Gregor, nagyon sokat beszélgetek majd ezekkel az embereiddel... Nem, nem hinném, hogy ötleteket tudok nekik adni, inkább csak kérdezni fogok.

Kinéztem a terem ablakán. Kint már besötétedett, onnan, ahol ültem, éppen Habamu köldökét láttam. Hideg–kéken és részvétlenül szikrázott az északi égbolton, mint akit nem érintenek a Világegyetem apró porszemein zajló nyűgök és nyavalyák.

– Elfáradtam, Isteni Testvéreim – mosolyogtam Dickékre bocsánatkérően. – Ahogy itt, Avanában mondják, holnap is lesz nap...

– Hát persze, Gregor, ne haragudj – ugrott fel Dick. – Gyertek, nézzük meg a szobáinkat – intett a többieknek.

Upatu finoman tapsolt, palotaszolgák léptek a terembe, kezükben illatos viaszmécsesekkel, hogy a homályba boruló folyosókon a szállásukra vezessék társaimat. A technika egy újabb apró csodát tartogatott számukra, amikor kékesfehér fényű kis zseblámpák villantak fel a földi emberek kezében.

– Tessék, Gregor. Itt van egy lámpa neked is – nyújtott felém az egyik fiatalember egy ezüstösen csillogó fémhengert. Megráztam a fejem.

– Köszönöm, de fölösleges. Harminc évig jó volt a mécsesek meg a fáklyák fénye, megszoktam már azt. – Elmosolyodott, zsebre vágta a lámpát és kiment az ajtón a többiek után.