Hetedik rész

7.

A trónteremben mindenki egyszerre kezdett beszélni, találgatták Dis elzárkózásának valódi okait, latolgatták megnövekedett esélyeinket megmaradt ellenségeinkkel szemben. Ez megmagyarázta azt is, miért voltak kénytelenek az aban hajók elhagyni Dis vizeit, hogy aztán kétségbeesett támadásukkal egyenesen a szent viharba fussanak bele.

 – Csendet! – parancsoltam. Inimma egy kézmozdulattal kiküldte harcosait a teremből, hiszen rájuk már nem volt szükség.

 – Menjetek ti is – néztem főembereimre. – Végig kell gondolnom ezt a dolgot.

 Csodálkozva, de engedelmesen mentek ki az ajtón. Pilagun látszott a legjobban, hogy végképp összezavarodott, de nem szóltam neki sem semmit. A nagy kétszárnyú ajtó becsukásán serénykedő szolgák között megláttam Ha–Neftu kopott köntösét. Szinte észrevehetetlenül álldogált az egyik oszlop árnyékában. Intettem neki, ő meghajolt, de nem mozdult a helyéről. Amikor az utolsó palotaszolga is kiment és becsukódott mögötte az ajtó, Ha-Neftu a trón elé ballagott.

 – Azt gondolom, hogy te most mondani fogsz nekem valamit a Disben történt dolgokról – mordultam rá. Ha-Neftu az igazak nyugalmával mosolygott.

 – A-ah... Isteni Uram... Habamu kegyes volt hozzánk kegyetlenségében is... amikor Naratot feldúlták az abanok, ottani emberem egy ércszállító bárkán el tudott menekülni... Disbe vitte az a bárka, és Habamu papjai befogadták...

 – És Nis-Nam? – vágtam közbe. – Amikor Disben voltam, ő kegyvesztett lett, eltűnt a palotából, egyszerű kapitányként járta a tengereket.

 – Az a férfiú... jó hajós és bátor katona... – mélázott Ha-Neftu, közbeszólásomat meg sem hallva. – Annyira gyűlölte a Tenger Fiait, Avanát, és, megbocsáss, Téged is, Isteni Uram... emberemnek alig kellett tenni valamit ahhoz, hogy úgy érezze, minden rossz a szárazföldről jön...

 – És ahhoz mennyit kellett tennie, hogy Tavapa... elforduljon a hatalom gyakorlásától? – kérdeztem. Ha-Neftu szerényen mosolygott.

 – A-ah... Tavapa féktelen indulatú ember volt... az egyik dührohama után a mellkasához kapott és összeesett... hiába olvasták rá a nagy tudású papok legerősebb varázsigéiket... a gyógyító olajok és porok sem használtak... csak fekszik az ágyában, és sem mozogni, sem beszélni nem tud...

 – És valaki azonnal előkerítette a kitűnő Nis-Namot, hogy attól fogva ő legyen a Szigetek Védelmezője? – kérdeztem gúnyosan. Ha-Neftu megbántva pislogott rám.

 – Tavapa Úr... dührohamát… Nis-Nam váltotta ki... csak ők ketten voltak a teremben... az ajtónállók hallották, amint ordítoznak egymással... mire berohantak... Tavapa már a földön feküdt...

 – Tavapa akárkivel nem beszélt volna négyszemközt – tűnődtem. – Tehát Nis-Nam visszatért a főemberek közé, és éppen jó helyen volt, hogy átvegye a szigetek fölött az uralmat... jól gondolom?

 – A-ah... bölcsességed fényesebben világít, Isteni Uram, mint Habamu napja – bólogatott szelíden Ha-Neftu. – De hadd ajánljam figyelmedbe emberemet, aki a legkitűnőbb borokat töltette Tavapa kupájába a lakomákon, és Nis-Nam dicséretét suttogta a templomba betérő kapitányok fülébe...

Nagyot nyeltem. Szóval Tavapát gyakorlatilag megmérgezték, Nis-Nam vitorláját pedig olyan szelek dagasztották, amelyek eredetéről sejtelme sem volt. Félresöpörtem ezeket a gondolatokat, mert az eredmény minden várakozásunkat felülmúlta.

– Aztán meg... – folytatta zavartalanul Ha-Neftu – Ailan Úr és Ruara Úrnő házasságát Erua fiúgyermekkel áldotta meg, kinek fülébe a Marr nevet súgták... A-ah... ha megéri azt a kort, ő lesz Dis királya Ailan Úr után... De hogy az ő kezében lesz–e a hatalom, vagy őt is támogatni fogja egy Szigetek Védelmezője...

– Kisebb gondom is nagyobb most annál – mondtam bosszúsan –, mint hogy ki fogja Dist kormányozni húsz év múlva. Ha jól értettem, mostanában nem kell tartanunk disbeli hajósok támadásaitól, és ez a lényeg. Köszönöm, Ha-Neftu, hogy megosztottad velem tudásodnak ezeket a morzsáit.

– Engedelmeddel, Isteni Uram, távozom – hajlongott Ha-Neftu, jó érzékkel elbocsátásként értelmezve utolsó mondataimat, és jellegzetes, csoszogó lépteivel kiballagott a trónteremből.