Az Anteus fénye

3. Másnap délelőtt az Anteus irányítótermében Eklund azzal fogadott, hogy a szonda képei szerint a tengeren látott hajóhad visszafordult és Lail felé halad. Ez mindenkinek jó hír volt. Dick bizalmasan elmondta, hogy nem kapott egyértelmű utasításokat a Tanácstól arra nézve, mit tegyen fegyveres konfliktus esetén. – Azt mondták, döntsek belátásom szerint – morogta. – Aztán majd megmondják, mit csináltam rosszul, de ezt már csak én teszem hozzá... Fegyvereket mindenesetre nem kaptunk. Persze tudunk bánni karddal, íjjal, lándzsával, de biztos nem annyira, mint a katonáid... Szóval nem lenne értelme kimennünk a falakra harcolni. – Nem is engednélek benneteket – legyintettem. – Egy támadó hajóhadra akár azzal a kis kutatóhajóval is rá lehetne ijeszteni, ha néhányszor átszáguldana köztük, szárazföldön meg... Van elég katona a városban, ne aggódj emiatt. – Miért ne? Minden életért kár – komorodott el. – Ez igaz, de én többre tartom a városom lakóinak az életét, mint azo

4. Burinar szótlanul hallgatta végig, amit elmondtam neki az égből készített képekről, majd engedélyt kért tőlem, hogy embereivel Bitámin keresztül visszatérhessen a nauni főtáborba. Úgy gondolta, hamarabb odaérnek arrafelé, mint a másik sereg. Bízott benne, hogy a szálláshely harcosainak többsége őket fogja támogatni Mekridurék ellen. A vízvezetéknél vívott csatában zsákmányolt lovakat és fegyvereket kérte csak tőlünk, meg némi élelmet és vizet az útra. Felajánlottam, hogy Szumurri emberei hajóval elviszik őket Bitámiig, így onnan pihenten tudnak átkelni a Barkanon, de az öreg nauni a fejét rázta: – Nem kétlem jó szándékodat, Isteni Uram, amikor ezt mondod, de mi lóra születtünk. Hamarabb ott leszünk így, mint ha hajón ringatóznánk, vénasszonyok módjára. Majd pihenünk a nyeregben. Bruno és Marco, a két orvos – biológus kétségbeesett, amikor megtudták, hogy a naunik másnap elmennek a városból. Hosszú és alapos antropológiai vizsgálatot terveztek, ami a Gámán élő valamennyi em

5. A napok felgyorsulni látszottak, ahogy földi társaim egyre jobban beilleszkedtek a város mindennapi életébe. Rávettem Dicket, hogy a robotokkal temettesse be a Barkan mélyútján ütött krátert, így hamarosan ez az útvonal is járható lett a naunik földje felé. Burinar nem tétlenkedett, még Gurru közepe előtt Avanába érkezett egy csapat pásztor százötven ökörrel. Nyersvasat hoztak és sót meg bort akartak vinni cserébe. Csodálkozásomra most is Tarid vezette őket, akiről úgy tudtam, Mekridur egyik főlegénye. Amikor megkérdeztem tőle, hogyan telnek most a napjai – nem kedveltem a mogorva naunit, de mégsem akartam egyenesen nekiszegezni a kérdést, hogyan vészelte át a belső harcokat és ura halálát – , ridegen csak ennyit mondott: – Egyszerű marhapásztor vagyok én, Isteni Uram! Nem ártom magam a hatalmasok dolgába. – Lehet, hogy ostoba és hiú, ahogy Ordsu jellemezte, de azért megvan a magához való esze, gondoltam. – Örülök, hogy ismét találkoztunk, Tarid. Mindig jól végezted