Második rész

2.

 – Naunik, Isteni Uram – lihegte a gyors lábú legény, akit az őrjárat parancsnoka szalajtott a palotába a Beliszu felé vezető útról. – Sokan, fegyverekkel...

 – Igyál egy kortyot, nyugodj meg, és kezdd elölről a jelentést – parancsoltam. Nagyon rossz hír volt, főembereim sápadtan lesték a legényt, aki lassan összeszedte magát, és újra megszólalt:

 – Beliszu felé járőröztünk, de nem az úton, hanem a cserjék között, ahol nem látni bennünket sem az útról, sem a tengerről. Akkor vettük észre a naunikat. Lassan jönnek, az úton. Teherhordó ökrök vannak velük, de lovaik nincsenek. A ruhájuk rongyos. Mindüknél van fegyver. Talina Úr, a parancsnok, azt üzeni, hogy a szakaszával mögöttük fog jönni, úgy, hogy ne vegyék észre, mi pedig zárjuk be a beliszui kaput és küldjünk íjászokat a falakra.

 – Mintha magunktól nem ezt tennénk – morogta félhangosan Laskili. – Engedelmeddel, Isteni Uram, már akkor kiadtam a szükséges parancsokat, amikor ez a legény beesett a kapun és elmondta a kapuőrségnek, azok pedig nekem, hogy miért jött. – Bólintottam.

 – Naunik lovak nélkül? – kérdezte a legényt Inimma csodálkozva. Ez valóban különös volt. Főembereimhez fordultam:

 – Menjünk ki a beliszui kapu fölé, látni akarom őket. Milyen messze voltak, amikor felfedeztétek őket? – fordultam a legényhez.

 – Már a Fekete Forrástól errefelé, Isteni Uram – mondta az. – Úgy számoltuk Talina Úrral, napnyugta előtt a kapunál lesznek. Ha nem állnak meg pihenni vagy elrejtőzni, hogy éjszaka támadjanak – tette hozzá.

 – Köszönöm – mosolyogtam rá. – Menj a konyhára, adjanak neked enni és inni. Laskili! Egy kettős órával napnyugta előtt küldj értem valakit, és rendelj a kapu fölötti bástyára harminc íjászt.

 – Úgy lesz, Isteni Uram!

A kapubástya hosszan elnyúló árnyékot vetett a tengerparton kanyargó út elejére, Nanur hősége lassan csillapodott körülöttünk. Már jó ideje várakoztunk a kapu fölött. Laskili előrelátóan egy széket is hozatott nekem, amit örömmel fogadtam.

 – Ott, Isteni Uram – suttogta az egyik katona a távolba kémlelve. Lusta porfelhő jelent meg az út fölött, majd lassan apró alakok bontakoztak ki belőle. Mire a kapu közelébe értek, a keleti égboltot már sötétkékre színezte a közeledő éjszaka. A legény nem túlzott, a naunik valóban rongyosak voltak, és mezítláb gyalogoltak a göröngyös, köves úton. Fegyver bőségesen volt náluk, mindüknél íj és kard is, de mégis volt valami zavaróan idegen az összképben.

 – A fegyvereik, Isteni Uram – mondta hirtelen Inimma. – Ezek aban fegyverek, hosszú íjak, és kétkezes kardok. A nauniknak kis lovasíjuk van, és rövid, görbe kardjuk.

 – És egy nauni harcos sem menne csatába gyalog, rongyosan és mezítláb – tette hozzá Laskili. – Ez vagy csel, vagy nem tudom, mi. De mindjárt megtudjuk... Gubu! Egy égő nyilat!

A veterán íjász meggyújtotta a fáklyánál a nyílhegyre csavart olajos rongydarabot, és könnyed mozdulattal a naunik elé, az útba lőtte a lángoló vesszőt. Azok megálltak és széles félkörbe rendeződtek, hogy valamennyiüket láthassuk a falról. A fegyvereiket lassú, megvető mozdulatokkal dobálták le az útra.

 – Kik vagytok és mit akartok? – bődült el mellettem Tarkumi. Összerezzentem, a hegyi embernek még most, öregen is erős hangja volt.

 – Burinar vagyok, Demgal Úr második főembere – kiáltotta a félkör közepén álló nauni, alig törve az avanai nyelvet.  – Demgal Úr szolgáinak és testőreinek maradéka van velem.

 – Demgal meghalt! – ordított vissza Laskili. – És ha ti nem akarjátok őt követni, egyesével gyertek be a kapun, fegyvertelenül! Kés sem lehet nálatok, és nyílvessző sem!

 – Bár már a túlvilágon szolgálhatnánk Urunkat – mondta keserűen Burinar, aki közben a kapu alá ért. – De nekünk más sorsot szánt Nagotáj.

A kapuőrség gyorsan, rutinosan motozta végig az egyesével beengedett naunikat. Egyiküknél sem volt elrejtett fegyver, de tudtuk, puszta kézzel is félelmes harcosok, ezért egy szakasz veterán fogta közre őket.

 – Hová, Isteni Uram? – kérdezte a parancsnokuk. Elgondolkodtam. Hová is?

 – A Palotába, a nagy trónterembe. Hozassatok oda ételt és italt, ezek a szerencsétlenek alig állnak a lábukon – sandítottam a naunikra. Azok, mintha értették volna, de talán értették is, dacosan kihúzták magukat. Tudtam, egy nauni harcos inkább meghal, mint hogy kimutassa fáradtságát.

 – A fegyvereiket szedje össze egy szakasz, és zárja el a Fegyverek Házában – vakkantotta Laskili az őrparancsnok felé. – Az ökröket tereljék a legközelebbi legelőre és a pásztorok ügyeljenek rájuk.

 – A rakományuk, Isteni Uram – fordult vissza Burinar. – Nektek talán semmit se ér, de vigyázzanak rá. Majd elmondom, miért gondolom így.