Hatodik rész

6.

Nanur idejének vége felé egy disbeli gálya érkezett Avanába. A szoros partján álló őrtorony legénysége égő nyilakkal figyelmeztette a kapitányt a megállásra, de az magától is levonatta a vitorlákat, majd kiordított a partra, hogy követségbe jött, és nincsenek fegyveresek a hajón. Az őrség parancsnoka egy legényt szalajtott a láncot őrző katonákhoz, hogy engedjék be a hamarosan érkező hajót. A legény ezután lélekszakadva rohant a palotába, hogy a hírt megvigye a Tanácsnak.

Főembereim értetlenül fogadták a legény szavait, amiket én is csodálkozva hallgattam. Végül úgy döntöttem, hogy a régi trónteremben fogadjuk a disbeli hajósokat, akármi is legyen a mondanivalójuk. Laskili és Inimma kérésére negyven harcost állítottunk a terem két hosszú fala mellé, minden lehetőségre felkészülve.

A disi kapitány dölyfösen sétált be a terembe, két tisztje néhány lépéssel lemaradva követte.

 – A Szigetek Védelmezőjének üzenetét tolmácsolom Avana Tanácsának – kezdte a kapitány, meg sem várva, hogy a vendégjog ősi szokása szerint köszöntsem őket. – A Szigetek Védelmezője látván látja, hogy a parti népekkel kötött szövetség romlást és pusztulást hoz Dis népére. Ezért megtiltja mindenkinek, aki nem a Négy Szigeten született, hogy Dis területére lépjen. De mert nem utasítja el a kereskedés jó szokását, Dut kikötőjében kijelölt egy területet, ahol a kereskedők partra vitethetik áruikat és eladhatják azt Dis kereskedőinek, vagy más árukra cserélhetik. Minden más részét a Négy Szigetnek a parti hajósok legfeljebb látótávolságnyira közelíthetik meg. Aki engedély nélkül lép partra a Szigeteken, meghal, és hajóját elsüllyesztik. Dis nem ad sem hajót, sem fegyvert, sem más segítséget senkinek, aki nem a Szigetek szülötte.

Csodálkozva bámultam rá. Álmunkban sem gondoltuk, hogy Dis ilyen hamar és ennyire elzárkózik a népek háborújától, főleg, hogy alig két évnegyeddel korábban még az abanok szövetségese volt. A mellettem álló Laskili is értetlenül kapkodta a fejét. Ahogy körülnéztem a trónteremben, az ajtó közelében észrevettem Ha-Neftut. Görnyedten állt, kancsal szeme a padlót fürkészte, és sokat tudóan mosolygott.

 – Megértettem szavaidat, kapitány – válaszoltam a peckesen, mozdulatlanul álló hajósnak. – Mondd meg a Szigetek Védelmezőjének, hogy feltételeit elfogadjuk.

 – Nem szükséges elvinnem neki a választ – felelte a kapitány. – Így rendelkezett, és nektek nem elfogadnotok kell a feltételeket, hanem tudomásul vennetek.

 – Rendben van, tudomásul vettük – mondtam. Ugyan miért akarnánk mi Disbe menni, ha ők sem akarnak idejönni? – Mondd, barátom, milyen isteni sugallat hatására hozta ezt a döntését Tavapa Úr?

 – Tavapa Úr elfordult a Szigetek irányításától, még Nanur elején – válaszolta a kapitány, láthatóan meglepődve azon, hogy nem értesültünk erről a fontos eseményről. – A Szigetek Védelmezője Nis-Nam Úr lett, akinél jobban senki nem ismeri a parti népek álnokságát.

Nis-Nam? Nem hittem a fülemnek. Újra ott voltam a bárkán, ahol megkötözve, majd az árbochoz bilincselve vártuk, hogy Marr elé hurcoljanak bennünket...

 – Köszönöm, kapitány – nyögtem ki nagy nehezen. A hajós biccentett, sarkon fordult, és kivonult tisztjeivel. Gondoltam, egyenesen a hajójára megy, hogy minél hamarabb elhagyhassa ezt a porfészket, álnok lakóival egyetemben.