Harmadik rész

3.

Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott első találkozásom Neftuval, Habamu papjával. Már jóval Lail és a nagy járvány után, egy napon Upatu azzal kacsázott be a trónterembe, hogy Neftu, Habamu szolgája kíván előttem leborulni. Bár az ősi törvény szerint Avana királyaként én voltam Habamu főpapja is, csak a legszükségesebb mértékben avatkoztam be a templom belső ügyeibe. Nem mintha féltem volna attól, hogy én is Daulának, Bitámi régi nagy királyának sorsára jutok, de úgy tapasztaltam, hogy már nem kívánják vissza titokban a régi szép időket – Mazu uralmát értve ez alatt –, hanem óvatosan ugyan, de határozottan a város érdekében munkálkodnak. Neftu kövér, hajlott hátú öregember volt, egyik szeme hályogosan, vakon meredt a világba, a másik pedig egyfolytában az orra hegyére bandzsított. Tar koponyáját szegélyező, ritkás hajtincsei sem tették méltóságteljesebbé a pap látványát. Ehhez társult, hogy öreges, recsegő hangon beszélt, és majd' minden mondatát panaszos, mélázó sóhajjal kezdte, így aztán azt hittem, a templom egyik kiöregedett, alacsony rangú papja szeretne tőlem valami királyi kegyet kérni, talán jobb sírhelyet a Halottak Völgyében, mint amit maga meg tud fizetni, vagy életjáradékot a Palotától öreg napjaira.

 – A-ah.., küldd el az ajtótól kíváncsi szolgádat, Isteni Uram – recsegte Neftu hátra sem nézve. Csodálkozva néztem fel, Upatu valóban ott állt az ajtó külső oldalán, bentről csak a köntöse széle látszott. A palotamester arca újra megjelent a nyílásban.

 – Szükséged van még valamire, Isteni Uram? – érdeklődött sértett méltósággal.

 – Köszönöm, Upatu, hagyj magunkra bennünket – parancsoltam. Az ajtó hangsúlyozott finomsággal csukódott be Upatu mögött.

 – Nos, Neftu, miért kérted, hogy elém járulhass? – kérdeztem mosolyogva. Neftu egy pillanatra lehajtotta a fejét, és a szeme körül matatott valamit, majd ismét rám nézett, de ekkor már mindkét szeme tisztán csillogott. Csodálkozásomat látva finoman elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét. A tenyerén egy kis darab halhólyag feküdt. Tehát ezzel álcázta a szemét hályogosnak! Jobb lesz vigyázni vele, gondoltam, valószínűleg mégsem könyörögni jött...

 – Isteni Uram – kezdte. – Én, Neftu örököltem a járvány után Habamu papjainak azt a feladatát, hogy a déli part templomaiban szolgáló testvéreinkkel folytassam titkos levelezésünket. A-ah... akkor már láttuk, hogy uralmad alatt Avana gazdag és hatalmas lesz, és elhatároztuk, hogy mindenben támogatunk Téged, természetesen a tudtod nélkül...

 – Miért a tudtom nélkül? – vágtam közbe. – Elvégre én vagyok Habamu főpapja, még ha nem is állok ott minden napkeltekor a nagy oltár előtt...

 – Tudjuk, milyen békés, szelíd Úr vagy, Isteni Uram – mosolygott jámboran Neftu. – A-ah... nem biztos, hogy helyeselnéd a... a módszereinket, amiket maga az Atya adott nekünk, és amiket évszázadok óta finomítanak, csiszolgatnak a tudós papok... És néha gyorsan kell döntenünk, sokkal gyorsabban, mint hogy kikérhetnénk legbölcsebb véleményedet...

 – Szép tőled, hogy legalább most szólsz nekem erről – mondtam bosszúsan. – Van valami különös okod rá, vagy csak kérkedni jöttél a templom hatalmával?

 – Távol álljon tőlem a kérkedés bűne – rajzolta maga elé Neftu a levegőbe a szent jelet. – A-ah... Isteni Uram..., talán emlékszel, amikor engedetlen szolgáid elhatározták, hogy hadat gyűjtenek, és megtámadják Lailt?  – Elkomorodtam, majd bólintottam, jelezve, hogy folytassa. – Ha már akkor én lettem volna a levelezés felügyelője, előbb tudtál volna hitvány tervükről, mint ők maguk. És csak egy intésedbe került volna, hogy csendben megtérjenek őseikhez... akár Menevi is... De hát akkor én még fiatal pap voltam, akire a templomi edények tisztításán és az imádságos táblák másolásán kívül nem bíztak semmilyen komoly feladatot...

 – Akár Menevi Úr is...? – nyomtam meg a hangsúlyt az Úr szónál. Menevi végül is király volt, még ha nem is voltam róla valami nagy véleménnyel, Neftu pedig egyszerű pap. Nem feledkezhetett meg a tisztelettudásról.

 – Menevi Úr – vont vállat beleegyezően Neftu, de nem hagytam, hogy folytassa:

 – És mi lesz velem, ha nagy bölcsességetekben úgy döntötök, hogy én állok a város és a nép boldogságának útjában? Csendben megtérek őseimhez?

 – A-ah... Isteni Uram... szavaiddal kést forgatsz szolgád hűséges szívében. Amikor a partvidék Mazu... Mazu Úr... feltámadásának csodálatos hírétől volt hangos – kerülte meg Neftu diplomatikusan azt, hogy saját véleményét kelljen kifejteni erről az eseményről –, Habamu akkori papjai... két pártra szakadtak. Végül győztek azok, akik úgy gondolták, jobb, ha Téged támogatunk, mint ha idegen katonákat engedünk be a városba... A-ah... néhányan meg is haltak akkor a templomban... de erről Habamu szolgáin eddig kívül senki sem tudott. Neked is csak halkan mondom el, Isteni Uram...

Neftu majdnem egy kettős órán keresztül beszélt nekem a hálózatról, amit évek alatt épített ki a déli part Habamu–templomai között. Mindegyikben szolgált egy–két olyan – általában fiatal – pap, akit ő képzett ki, és aki egyedül Neftunak (és rajta keresztül nekem) tartozott feltétlen engedelmességgel. Ezek a papok jártasak voltak a hírek összegyűjtésében és ellenőrzésében, ha kellett, pletykákat és rémhíreket hintettek el, hogy a válaszokat figyelve jussanak információkhoz, és képesek voltak ölni is, ha a helyzet úgy kívánta. Méreggel, hurokkal, puszta kézzel egyformán el tudtak bánni az Atya – és Avana – ellenségeivel. Neftu tehát felajánlotta nekem ezt a félelmesen hatékony szervezetet, egyedül azt kérte, hogy még a Tanács tagjai se tudjanak róla a jövőben sem. Arra gondoltam, hogy embereim – természetesen a város érdekében – nem haboznának kihasználni egy ilyen lehetőséget Avana hatalmának növelésére, és könnyű szívvel mondtam igent a kérésére.

Egyedül Disben nem tudták megvetni a lábukat, amit Neftu is, én is őszintén sajnáltunk. Neftu, mint egy kövér pók ült az általa szőtt háló közepén és a levelezésbe rejtett, saját találmányú titkos jelzésekkel irányította embereit. Ha a Földön születik, talán egyedül a pszichológia tudományában találta volna meg azt az utat, amelyet végigjárva kibontakozhatott volna tehetsége. Ragyogóan tudta manipulálni az embereket, és volt valami hatodik érzéke, amivel a másik arcának legkisebb rezdüléséből, hangjának szinte nem is hallható elváltozásából kiszűrte a hamisságot, vagy éppen az elhallgatott igazságot.

Évekkel később kegyesen engedélyeztem neki, hogy neve elé illeszthesse az Atya nevének első szótagját. Tudtam, ez nagy kitüntetés, az eltelt évszázadok alatt talán ha tucatnyi pap részesült benne, de azt is, hogy Neftu esetében ez bár egyrészt teljesen megérdemelt, másrészt legalább annyira fölösleges is. Neftut, vagyis Ha-Neftut Avanában látásból is talán ha száz ember ismerte csak, a nevét pedig tizedannyian sem tudták, leszámítva persze azokat a tanítványait, akik más városokban éltek. Családja nem volt, a templom egyik fülkéjében élt, titkos jelekkel telerótt agyagtáblái és birkabőr tekercsei között, és csak nagyon ritkán tette ki a lábát az utcára, akkor is hályogos szemű, görnyedt aggastyánnak álcázva magát, pedig még negyven tavaszt sem látott.

Hozzá – és beavatott tanítványaihoz – küldtem tehát az aban tiszteket, hogy egy kellemes, bőséges vacsorát követő borozgatás közben fürkésszék ki, mennyire őszinték, terveznek–e valamit ellenünk, és bízhatunk–e bennük. Tudtam, másnap reggel Ha–Neftutól többet megtudok majd Mubanék szándékairól, mint amennyit azok akár saját maguknak is bevallanának.