Tizennegyedik rész

14.

Nanur legvégén két porral lepett ruhájú, kimerült, porlepte ruhájú katona támolygott be a Barkani Kapun, és azt követelték, hogy azonnal engedjék őket Laskili és Inimma elé, mert nagyon nagy baj van. Laskili, ezt meghallva, értem küldött egy legényt, és a Tanács nagy termébe összehívta a többi főembert is.

– Átjutottak, Isteni Uram! – kezdte komoran az egyik íjász. Szavaiból lassan összeállt a kép. Valamelyik aban tiszt rájött, hogy nem elhordani kell a torlaszt, hanem elég, ha egy lejtős feljárót építenek elé, a tetejét úgy–ahogy járhatóvá teszik, majd a másik végén is építenek egy lejtőt. A torlasz környékén járőröző íjászok megpróbálták ezt megakadályozni, amikor a sziklák közül váratlanul bőrruhás aban harcosok támadtak rájuk. Ők ketten tudtak elmenekülni a szakaszból, de még látták, ahogyan nauni lovasok özönlenek lefelé a torlasz tetejéről. Volt egy rejtett ösvény, amin a harmadik torlaszt ki lehetett kerülni, de egy percnyi pihenés nélkül futottak-gyalogoltak Avanáig, hogy hírt hozzanak nekünk a történtekről. A hét napos utat alig négy nap alatt tették meg így. A hadseregnek, számolgattam, ehhez kell legalább hét–nyolc nap.   Tudták, hogy a harmadik torlasz már nem sokáig tartja fel a támadókat, és attól is féltek, hogy az aban felderítők a nyomukban vannak. Annyi lélekjelenlétük azért volt, hogy a lényeget a kapu őrségének is elmondták, így a katonák már teljes harckészültségben vigyázták a falakat, és nem engedtek ki senkit a városból a Barkan felé.

– A harmadik torlaszon van őrség? – kérdezte Inimma. Laskili azonnal harcosokat akart kiküldeni a torlaszhoz, de a többiek leszavazták. Sokkal fontosabb, mondta Inimma, hogy befejezzék a csapdák előkészítését, amik a vízvezetéket fogják védeni. A szurkot és az olajat ugyanis csak az utolsó napon tervezték az árkokba önteni, hogy ne száradjon fel a hőségben.

Alani halkan dünnyögött valami a mellette ülő Muban fülébe. Amikor megérezték, hogy figyelem őket, az öreg aban, felállt, és megkopogtatta maga előtt az asztalt.

– Szólhatok, Uram? – kérdezte, majd jóváhagyó bólintásomra folytatta: – Alani küldene néhány legényt a Halottak Völgye fölé, hogy felülről vágjon egy keskeny ösvényt a bozótba… – Tarkumi fojtott hangú mordulására gyorsan helyesbített: – Olyan ösvényt, ami nem ér le a bozót aljáig…

– A három követ is tegyék oda? – kérdezte Inimma csillogó szemmel. Látszott rajta, hogy már átlátja a terv lényegét.

– Igen, persze – bólintott az öreg. – A levágott ágakat úgy kell ott hagyni, hogy lefelé lehessen mászni közöttük, de felfelé a tüskéikkel akadályozzák a haladást. A felderítők általában ötös csoportokban járnak. Ha megtalálják a rejtett ösvényt, valószínűleg azonnal elkezdenek lemászni rajta, mert a völgy peremén, a világos égbolt előtt jó célpont lenne belőlük. Ha mind bemásztak a bozótba…

Értettük, mire gondol. Akkor már a kezünkben lesznek. Inimma elment, hogy kiküldjön néhány katonát, akik majd kivágják a csaliösvényt, én pedig megkérdeztem Laskilit:

– A harmadik torlaszt hogy lehet megkerülni? Ezek az íjászok legalábbis tudták, merre kell átjönni, akkor pedig az aban felderítők is…

– Nem, Isteni Uram – válaszolt a vezér helyett az egyik íjász. – A torlasz két függőleges sziklafal között van, azokon pedig nem lehet csak úgy felmászni. Amikor a járőrök átmentek a mélyútra, egy kötélen ereszkedtek le a fal tetejéről, és ott hagyták a kötelet leengedve, visszafelé pedig felhúzták maguk után. Mi is így tudtunk visszajönni, a kötelet pedig le is vágtuk, és elhoztuk magunkkal, hogy még véletlenül se tudja senki se használni.

– Vagyis a társaitok…?

– Igen, Isteni Uram, mind meghaltak – komorodott el a harcos. – Azok az abanok… úgy támadtak, mint a gonosz szellemek… semmi esélyük nem volt ellenük. Minket a parancsnok átküldött a mélyút másik oldalára, hogy ott is nézzünk szét, ezért vagyunk még életben. Éppen indultunk volna vissza hozzájuk, amikor láttuk, hogy megtámadták őket… Elbújtunk a fák között, és láttuk, ahogy az első lovasok megjelentek a torlasz tetején. Szerencsére már esteledett, sötét volt a szorosban, és letáboroztak. Mi pedig fától fáig osonva kikerültük őket, és amikor elég messzire jutottunk, rohanni kezdtünk, hogy hírt hozhassunk Neked, Isteni Uram…

A Gámán valóban sötétek voltak az éjszakák. Igaz, hogy a sarkcsillaguk sokkal fényesebb volt, mint a Földé, és a Tejút is mintha kétszer ragyogóbb lett volna, viszont a Gámának nem volt holdja. Nemcsak a holdvilágos éjszakák romantikája, hanem az árapály is ismeretlen volt ezen a bolygón. A Tau Cetihez legközelebb keringő, apró kőzetbolygó szabad szemmel felfedezhetetlen volt a központi csillag ragyogása mellett, egyedül a külső gázóriást ismerték Gurru csillagász–papjai. Ők Tumurnak nevezték ezt a zöldeskék fényű égitestet, amelynek mozgásáról évszázadok óta készítettek feljegyzéseket. Néha elgondolkodtam azon, hogy ha a földi égbolt is ilyen kevés kihívást állított volna a gyerekcipőjéből kinövő tudomány elé, vajon mennyi idő alatt jutottunk volna el az űrutazás képességéig, ha egyáltalán érdemesnek tartjuk, hogy életeket és energiát áldozzunk egy ennyire kevés gyakorlati haszonnal kecsegtető technológiai kísérletre.