Ötödik rész

5.

Másnap Burinarral és néhány legényével kimentünk a közeli legelőre, ahol az ökreiket helyezték el. Harminckilenc ökröt hoztak, jó erőben lévő, szelíd állatok voltak, a pásztorok beterelték őket az egyik csordába. A salétromos tömlőket egy kupacban találtuk, Laskili boldogan vizsgálta végig a tartalmukat. Több mint húsz tömlő volt, mindegyikben két-három korsónyi salétrom. Kén szerencsére kevés kellett, de azt is hoztak a naunik, legalább tíz kagylónyit.

 – Ennyi lőporunk talán még akkor se volt, Isteni Uram, amikor megtámadtuk Dist – számolgatta lelkesen Laskili, aztán elkomorodott.  – De nem is volt ennyi ellenségünk...

 – Nem is tudod, Burinar, mekkora értéket cipeltetek magatokkal – mondtam a nauninak. – Hogyan köszönjük meg nektek? – Az öreg kihúzta magát.

 – Engedd, Isteni uram, hogy veletek harcoljunk a végsőkig. Adass nekünk rendes fegyvereket, mert most csak az a szemét van, amit az abanoktól vettünk el.

Emlékeztem, milyen megvetéssel dobálták le előző este az aban fegyvereket az út porába.

 – Menjetek vissza a Fegyverek Házába – szóltam. – Rendes íjakat tudunk adni, de nauni kardokat és bőrvértet nem. Meg persze lovakat sem.

 – Ó, a lovak itt a kővárosban nem is lennének jók. Persze azért hiányoznak – mosolyodott el Burinar, majd elsietett embereivel.

Délután a Tanács termében ültünk össze Burinarral és néhány emberével, akik részletesen elmondták nekünk, mit láttak és tapasztaltak útjuk során. Az agyagba karcolt térképeken egyre sűrűsödtek az adatok az aban helyőrségekről és hajókról, a nauni szálláshelyekről és csapatokról. Váratlanul kinyílt az ajtó és Muban lépett be az embereivel. A naunik döbbenten ugrottak fel, kezük hiába kapott a kardjuk után – a terembe senki nem léphetett be fegyverrel – hát jobb híján a falhoz hátráltak és harcra készen, izzó gyűlölettel meredtek az abanokra. Az abanok keskeny fejükkel és hosszú, egyenes orrukkal éppen eléggé különböztek a zömök, izmos, kerek fejű Tenger Fiaitól ahhoz, hogy ősi ellenségeik azonnal felismerjék őket. Az abanok higgadtan álltak az ajtóban, szemlátomást nem feszélyezte őket a feléjük áramló ellenséges indulat.

– Uram – fordult hozzám Muban. – Palotamestered említette, hogy bátor naunik érkeztek a városba kelet felől. Idesiettünk hát mi is, hogy szót válthassunk velük és ne kerülő úton kelljen megtudniuk ittlétünket...

Burinar fojtottan felmordult és rám meredt:

– Isteni Uram, te szóba állsz ezekkel a gyilkos árulókkal...? – kérdezte rekedten. Intettem neki, hogy üljön vissza az asztalhoz. Vonakodva engedelmeskedett, ezt látva az emberei is leültek, de a szemüket nem vették le az abanokról.

– Ezek a harcosok önként csatlakoztak hozzánk, és tudásukkal segítik a városunk védelmét – úgy gondoltam, ráérek később is részletezni az abanok érkezésének eredeti célját és körülményeit. – Kérlek, barátom, tegyétek félre a sérelmeiteket, talán közöttük nincs is senki, akinek a személye iránt haragot kellene éreznetek. Most ők is avanaiak, mint Ti is... – Lassan, nyugodtan beszéltem, várva, hogy a nauni mélyen ülő, sötét szemében tompa izzásig lohadjon a düh lángja. Nem engedhettem meg, hogy a szövetségeseink torzsalkodásra vagy nyílt ellenségeskedésre pazarolják azt az energiát, amit a város védelmére kellene fordítaniuk.

Úgy ítéltem meg, hogy most már az abanok is leülhetnek, intettem hát nekik. Óvatosan ereszkedtek le a hosszú padra a naunikkal szemben. Muban teketóriázás nélkül ült le a hosszú pad felém eső végére, finoman jelezve ezzel, hogy ő nem akárki, Bukhar és Menami higgadtan foglalta el a pad másik végét, és olyan arccal nézték a terem szemközti falát, mintha a naunik nem is léteznének. Alani és Nimon összenézett, és mielőtt leültek volna, követhetetlenül cirkalmas, elegáns meghajlást vágtak ki Burinar felé. Gyanítottam, hogy ezt a mozdulatsort csak a legelőkelőbb nemesifjak sajátítják el a nagykirály udvarában, de a naunik elsötétülő tekintetéből arra következtettem, hogy ők inkább gúnynak veszik.

– Burinar vagyok, aki Demgal Úr főembere volt. Most, itt, a városban... veletek harcolunk – tette az öklét az asztalra Burinar, furcsa, csavart mozdulattal. Ez valamilyen rituálé része lehetett, mert emberei ugyanezzel a gesztussal csatlakoztak hozzá.

– Muban vagyok, aki Lail helytartója volt – biccentett komoly arccal Muban. – Ez a kézmozdulat – bökött az asztalra – mit jelent?

– Azt, hogy itt szövetségesek vagyunk, de ne gyertek soha a mi földünkre – morogta Burinar. Az abanok jó megfigyelők voltak, mert Muban a következő pillanatban ugyanolyan mozdulattal csapta az öklét az asztalra, emberei pedig kis habozás után követték a példáját, meglepő pontossággal utánozva a nauni gesztust. Burinar bólintott, a tekintetében mintha az elismerés szikrája villant volna.

– Ha már itt vagytok – nézett habozva Mubanra, majd rám. – Isteni Uram, kérdezhetek valamit ettől az embertől?

Bólintottam. Kezdjenek csak beszélgetni, ez az első lépés az együttműködés felé.

– Urunk, Demgal, az után halt meg, hogy egy lakomán aban bort ivott – vágott a dolgok közepébe nyersen Burinar. – Senki más nem halt meg akkor, csak ő. A szolgái megpróbálták kideríteni, hogy lehetséges ez, de nem jutottak semmire. Én nem hiszem azt, hogy véletlenül éppen akkor teltek volna ki Demgal Úr napjai ezen a világon. Meg tudod ezt nekem magyarázni, te aban?

– Aramitani – morogta Muban. – Mennyivel a lakoma után halt meg az Úr, naone?

Talil felszisszent mellettem, meglepve néztem rá. A fülemhez hajolt:

– A nauni szó az aban naone, vagyis harcos szóból származik, de annyira máshogy ejtik, hogy eddig nem jöttem rá… – suttogta, majd tovább figyelte a beszélgetést.

– Talán... éjközépig tarthatott az a lakoma – idézte fel Burinar az eseményeket. – Aludni tértünk, és másnap délben, ebéd közben, Demgal Úr az asztalra borult és meghalt. Akkor Mekridurék már nem voltak a szálláshelyen, napkeltekor indultak el hazafelé.

Muban sebtében lefordította a többieknek, amit eddig hallott. Bukhar és Menami egykedvűen hallgatták, Nimon tanácstalanul vonogatta a vállát, Alani pedig egy szóval válaszolt:

– Manate.

Muban ugyanolyan elképedve bámult rá, mint mi. Alani pergő nyelvvel, hosszan magyarázott, látszott rajta, örül, hogy olyasmit tud, amiről az öreg még nem is hallott. Muban aprókat bólogatva figyelt, néha közbeszúrt egy-egy rövid kérdést, végül visszafordult Burinar felé:

– Ifjú barátom szerint kevert méreggel ölték meg a királyotokat – mondta. – Ha így volt, akkor a szolgák kétféle korsót bontottak ki a lakomán. Az egyiken talán piros volt a díszítés, a másikon meg kék...

– Fekete és fehér, de igen, két korsó volt – bólogatott Burinar, majd ő is lefordította embereinek a hallottakat.

– A hosszú asztal egyik oldalán a fekete korsóból öntöttek a kupákba, a másik oldalon a fehérből – magyarázta Muban, mintha maga is részt vett volna Demgal utolsó lakomáján. – A király az asztalfőn ült, az ő serlegébe mindkét korsóból töltöttek. Külön–külön egyik se ártott volna neki, mint ahogy senki másnak nem lett baja, jóízű, édes bort szoktak ilyesmire használni. De együtt...

– A nyomorult...! – hördült fel Burinar.

– Sokféle kevert méreg van – mondta Muban szelíden. – Van, amelyiktől napokig fetreng iszonyú kínok között az áldozat... Uratoknak legalább gyors és kíméletes halál jutott. Úgy gondolom, nem panaszkodott fájdalmakra halála előtt.

– Egy nauni sohasem panaszkodik fájdalmakra – mormolta Burinar. – Urunk ugyanúgy viselkedett, mint máskor Hajnalban kelt, mint mindig. Búcsút vett az útra kelő Mekridurtól és kíséretétől, majd kilovagolt megszemlélni a ménest, és a seregvezérekkel tanácskozott. Ebédre visszatért... A többit már tudjátok.

– Sajnálom, hogy így történt, harcos – mondta Muban. – Uratok becsületes ellenfél volt. Nyíltan megüzente, hogy nem lép velünk szövetségre, és ha elszámolni valónk van a déli part népeivel, azt intézzük el nélkülük, de az abanok soha ne tegyék a lábukat a naunik földjére.

– Ezt üzente volna? – kérdeztem csodálkozva. – Az egyik utolsó találkozásunkkor Isteni Barátom arról biztosított engem, hogy bennünket segít majd az abanok ellen...

– Sok minden történt azóta, hogy utoljára nálunk jártál, Isteni Uram – köhintett tapintatosan Burinar. – Demgal Úr belátta, hogy népünk megosztottabb annál, semhogy sereget küldhessünk a partra... Mekridur bizonyosan nem engedte volna el egyetlen harcosát sem, csak a mi embereinket indíthattuk volna segítségetekre. Akkor pedig a szálláshelyeink védtelenül maradtak volna a portyázó vademberek... és Mekridur harcosai előtt. De még az utolsó napon is... azt kérdezte tőlem Demgal Úr... hogy hány harcost tudnánk mégis küldeni Nektek, Isteni Uram. Akkor úgy számoltuk, hogy talán háromszor százat és még ötvenet biztosan tudunk nélkülözni. Ebéd utánra halasztotta az Úr, hogy sátra elé hívjuk a száznagyokat, akik másnap reggel elindulnak a Bitámiba vezető úton az embereikkel – elkeseredetten legyintett. – De azok, akik most itt vannak a városodban, Isteni Uram, mind benne lettek volna abban a seregben, hűségük mindig töretlen volt Demgal Úrhoz.