Harmadik könyv: Ostrom - Első rész

1.

Valaki köhintett, felriadtam. Pilagu és Szumurri álltak a hálófülke ajtajában. Tudtam, ok nélkül nem ébresztenének fel, megpróbáltam halkan lekászálódni az égyról, nehogy felébresszem az édesen alvó Enitet. Sikerült, felkaptam a sarumat és a köntösömet és kiosontam az ajtón.

 – Aban hajók, Isteni Uram – suttogta Pilagu. – Nagyon sok, rengeteg katonával.

 – De hát hogyan... – kezdtem értetlenül. Úgy tudtuk, Szumurri tavaly, Gurru idején elpusztította szinte az egész hajóhadukat, ennyi idő alatt nem építhettek újat. Közben a tanácsterembe értünk, ahol már várt bennünket a többi főember. Látszott, hogy őket is álmukból riasztották fel Szumurri gyors lábú legényei. Meglepetésemre Muban és társai is ott várakoztak a hosszú asztal végén.

 – Hátha tudnak valamit – dünnyögte Pilagu, fejével intve feléjük. Beültem a díszes karosszékbe, ez volt a jel embereim számára, hogy ők is leülhetnek.

 – Szóljál, Pilagu! Mit tudunk? – fordultam a hajóshoz. Űzött mozdulattal kapta fel a fejét, és gyorsan beszélni kezdett:

 – Az egyik megmaradt bárkánk Dis közelében járőrözött és kapitánya Lail felől rengeteg apró pontot vett észre a vízen. Ekkor már alkonyodott, és a nap a hátuk mögül sütött, ezért levonták a vitorlákat és közelebb eveztek. Nagyon sok bárkát látott, úgy számolta, száznál biztosan több volt, de hátrébb még többen is jöhettek. Kettesével össze lehetnek kötve, legalábbis a mozgásukból erre következtetett Szalita. Van velük néhány nagyobb hajó, talán disbeliek, de nem biztos. Rengeteg csillogó pontot látott a hajók fedélzetén, szerinte fegyvereken és páncélokon tükröződött a napfény. Lassan jönnek, és éjszakára meg is álltak. Szalita addig figyelte őket, amíg teljesen sötét nem lett. Akkor az összes emberével az evezőkhöz ült, és szinte megállás nélkül eveztek Avanáig. Három nap alatt tették meg ezt az utat, ami jó széllel, jó hajóval öt-hat nap lenne – fejezte be Pilagu a beszámolót. – Szalita és emberei a Gyógyítás Házában pihennek, Gamatu segédei megpróbálják talpra állítani őket, mert jártányi erejük sem maradt – tette hozzá.

 – Ez azt jelenti, hogy az abanok hat napnál előbb nem érnek ide – mondta Laskili. – De talán tíz nap is...

 – A tavi hajók, Uram - szólalt meg Muban az asztal végén, miután váltott pár suttogó mondatot a társaival. Gondterheltnek látszott. Talán mert egy aban támadás már az ő életüket is fenyegetné? Vagy mert felfedeztük a közeledő hajóhadat? Megráztam a fejemet, hogy elhssegessem ezeket a gondolatokat, közben Muban szaporán beszélni kezdett:

 – Bocsáss meg, Uram, ha messzről kezdem a történetet, de mindent elmondok, amit tudok. Lail mögött, jó egynapi járóföldre, van egy hatalmas öböl. Fenn, északon kezdődik, és majdnem Akdáig benyúlik a vége. Sok nagy folyó ömlik bele, ezért a vize alig sós. Sekély, a legtöbb helyen alig három-négy evezőnyi mélységű. Több helyen mocsaras a partja, el sem lehet dönteni, hogy hol kezdődik a víz, és hol ér véget a part, néhány részen az erdő is benyúlik a vízbe. Azt mesélik, különös szörnyek tanyáztak a vízben és a mocsárban. Kígyónyakú, csupafog szájú halak, hatalmas testüket négy oszloplábon hordozó, hosszú nyakú, hatalmas növényevők, és három embernél is magasabb ragadozók, amelyek két lábon jártak, izmos farkukat maguk után vonszolva, és egyetlen harapásuk kettészelt egy lovat is... –  embereim a hitetlenkedés jelének vélték mosolyomat, és hahotázni kezdtek. Muban arca elsötétült a dühtől. – Uram, én nem láttam ezeket a szörnyeket, de az első nagykirályok még vadásztak rájuk a mocsárban, és a királyi palotában képek és szobrok is vannak ezekről a vadászatokról...

 – Csendet! – parancsoltam. – Én láttam ilyen állatokat ennek a földnek a belső részén - intettem arra, amerre a földrész belsejét sejtettem. - Elhiszem, hogy nálatok is éltek ilyenek, és a régi nagykirályok igen bátrak lehettek, ha vadásztak rájuk.  – Embereim arcán a kárörvedő vigyort csodálkozás, majd kelletlen tisztelet váltotta fel. Mubanra néztem. – Folytasd, barátom. Mi van a tavi hajókkal?

 - Réges-régen ez egy hatalmas tó volt, partján sorra épültek a kisebb-nagyobb városok, amelyek kereskedni kezdtek egymással, először tutajokon, aztán elkezdtek lapos fenekű, széles hajókat építeni, amiknek a fedélzetén sok áru elfért. Egész nemzetségek élték le az életüket a tavon ringatózó tutajokon úgy, hogy soha nem tették a lábukat a partra. A tavat egy sziklagát választotta el északon a tengertől, egy fél nap alatt át lehetett kelni rajta. Egy éjszaka aztán az Örökkévaló lesújtott erre a gátra és az eltűnt a víz alatt. Úgy mondják, hatalmas hullám zúdult be a tóba, végigszáguldott rajta, a hajókat a partra sodorta, a kikötőket lerombolta, majd visszahúzódott, magával sodorva mindent, amit meg tudott mozdítani. A gát helyén egy sziklás, homokos zátonysor maradt, amin csak tutajokkal vagy egészen kis csónakokkal lehetett átjutni. Az emberek eleinte féltek visszatérni a tó, illetve most már az öböl vizére, de aztán kénytelenek voltak folytatni az életüket, és újra hajókat építettek, halásztak, kereskedtek, mint annak előtte – Muban nagyot fújt, ivott egy korty vizezett bort, majd folytatta:

 – Szerintem rabszolgák százaival csatornát mélyíttettek a zátonyok között, és kihozták a tengerre az összes tavi szállítóhajót, hogy azzal támadják meg a déli partot. Azért vannak kettesével összekötve, hogy ne boruljanak fel az erősebb hullámzásban. Én úgy szerveztem volna – mosolygott bocsánatkérően –, hogy a hajókat üresen hozom Lailig, és ott ültetem be a katonákat, akik a szárazföldön gyorsabban és kényelmesebben jutnak el odáig... De azt hiszem, ez most mindegy, Uram.

 – Köszönöm szavaidat – mondtam fáradtan. Muban szavaiból sok érdekes dolgot megtudtam, de azt sajnos nem, hogy hogyan tudnánk megállítani a közeledő hajóhadat. Körülhordoztam tekintetemet a főemberek feszült, elszánt arcán. – Van valakinek elképzelése, mit tudnánk csinálni?

 – Hajónk alig van – mondta gyorsan Pilagu. – Amik megmaradtak, azok szanaszét járőröznek a tengeren.

–Lő… olyan porunk is csak pár korsónyi van – sandított az abanokra Laskili –, annyi legfeljebb két-három hajó ellen elég. De van egy ötletem, Isteni Uram! Muban, szerinted milyen harcosok vannak azokon a hajókon? Úgy értem, milyen fegyverekkel? Dárdások, gyalogharcosok, vagy íjászok is?

 – Mindenféle, gondolom – válaszolt komoran Muban. - Lovasok biztosan nem, de minden egyéb igen. Azt hiszem, csapategységenként vannak a hajókon, nem szeretnek egymással keveredni. Legalábbis régebben így volt.

Előrehajoltam az asztal fölött. Laskilinek szoktak jó ötletei lenni, hátha most is kitalált valami kivitelezhetőt.

 – Beszélj, Laskili, mire gondolsz?

 – Nem kell sok hajó, Isteni Uram – kezdte lelkesen Laskili. – Kellene néhány kisebb bárka, akár halászbárka is, amik megközelítik minden irányból annyira a hajóhadat, hogy kitudják, melyeken vannak az aban íjászok. Biztosan lőni fognak az embereinkre, de csak így lehet... Akkor a többi hajót a mi íjászaink égő nyilakkal fel tudják gyújtani, mert azt hiszem, az aban íjak messzebbre lőnek, mint a mieink.

 – És akkor akik megmaradnak, már hiába is szállnának partra, nem lesz, aki megvédje őket – csapott az asztalra Inimma. – Egyébként a nauni íjak jobbak, mint az abanok, de kevés íjászunk van.

Tarkumi dühösen felmordult mellettem:

 – Úgy látszik, elfelejtettétek Menami mesterségét. Ha azok az aban íjászok csak tizedannyira jók a közelharcban, mint ő, puszta kézzel verik le a déli part egész hadseregét.

 – Ez igaz – mondtam. – Nem hagyhatjuk őket partra szállni.

Menami felkapta a fejét, amikor a nevét hallotta, majd határozottan nemet intett.

 – Nem, nem. Kevés katona tanulni én harc. Ők voltak első hajóhad, most tenger alatt. Ezek nem tud verekedés.

 – Végre egy jó hír – mondtam. – Laskili, tervezz meg mindent, amit lehet. Akik magukra vonják az aban nyilakat, kapjanak bőrvérteket, erős páncélokat, hogy minél kisebb legyen a veszteségünk. És hogy vissza tudjanak jönni, elmondani, mit láttak.

Muban köhintett, ránéztem.

 – Uram, azt hiszem, ez egyszerűbb lesz, mint gondolnátok – kezdte óvatosan. – Minden épeszű parancsnok az íjászokat hordozó hajókat küldené előre, hogy védjék a többit. Az égő nyilakat pedig mi, abanok is használjuk. Tehát nagyon nagy ívben meg kell kerülni a hajóhadat, és először a hátul haladókat felgyújtani. Ha vannak öreg halászbárkáitok, azokra állítsatok néhány ember formájúra kitömött zsákot, fegyverekkel, és küldjétek őket szembe a hajóhaddal, hogy az íjászoknak előre kelljen figyelniük. Talán lesz annyi szellő a víz fölött, amennyi kell nekik a haladáshoz. Olyanok legyenek, amikért nem kár, ha leégnek a vízvonalig.

Inimma felnevetett. Sokáig nem bírta abbahagyni, aztán, amikor végre szóhoz jutott, még mindig könnyezett a szeme a jókedvtől:

 – Muban, innen egyenesen Habamu templomába megyek, és egy zsák aranyat ajándékozok neki, amiért mellettünk vagy, és nem ellenünk.

 – És ha nem épeszű a fővezér? – kérdezte komoran Szumurri. – Hanem hátul haladnak az íjászok, vagy éppen középen, hogy a parancsnoki hajót védjék? Mindenképpen ki kell kémlelni őket. Isteni Uram, hajnalban kiküldök két gyors hajót, hogy tudjanak meg mindent arról a hajóhadról, amit lehet.

 – Legyen – mondtam. - A kikötőben közben készüljenek el a csalibárkák. Szumurri, ne két hajót küldj, hanem legalább négyet, hogy többször tudjanak híreket küldeni nekünk.  – A hajós bólintott. – Arra is fel kell készülnünk, hogy nem feltétlenül Avana felé jönnek. A déli parton szinte bárhol partra tudnak szállni, és ha már a szárazföldön vannak, a puszta tömegükkel legázolnak bennünket. Muban, mekkorák ezek a tavi hajók? Hány harcos fér el rajtuk?

 – Ötven egészen biztosan – mondta elgondolkodva Muban. – Ötvenen kényelmesen, de ha húsz napnál nem hosszabb időt számolunk, akár hetvenen vagy nyolcvanan is lehetnek egy-egy hajón. Én úgy csinálnám...

 – Szóval ha csak száz hajó van, akkor legalább ötezer, legfeljebb nyolcezer harcos jöhet, de számíthatunk kétszer ennyire is? – vágtam el hosszúnak ígérkező taktikai fejtegetését.

 – Így van, Uram – húzta el a száját Muban sértődötten. – De akkor is elmondom, én hogy csinálnám. A fegyverek nagy részét, az íjakat nem, de a többit egy külön hajó hozná, így az embereknek több helyük van, és kényelmesebben el tudnak helyezkedni. Az élelmet és a vizet is másik hajóra tenném, és onnan osztanám szét naponta háromszor.

 – Ez a te elképzelésed, barátom, vagy az abanok általában így szervezik meg a hadmozdulataikat? – kérdezte Inimma érdeklődve. Muban féloldalasan rámosolygott.

 – Nem vagyunk tengeri nép, de a nagy seregeket szárazföldön is így mozgatjuk. A fegyvereket teherhordó állatok viszik a katonák után, és minden századnak vannak saját szekerei, amin az ennivalót szállítják.

 – Tehát ha sikerülne elsüllyeszteni az élelemszállító hajóikat, akkor nagyon éhesen és szomjasan szállnának partra?  – csapott le a lehetőségre Inimma. Muban bólogatott.

 – Igen, de ezek a hajók a raj belsejében lennének, éppen emiatt.

 – Egyelőre nem tudjuk, hogyan szervezték meg a hajóhadat - mondtam. – Várjuk meg az első híreket, és készüljünk a harcra, akár tengeren lesz az, akár a parton.

 – Még valami, Isteni Uram – fordult felém Inimma.  – Szalita a jelentésében rengeteg csillogó pontot említett, amik szerinte páncélok és fegyverek voltak. Lehet, hogy a katonák teljes fegyverzetben vannak a hajókon, és nem úgy, ahogy Muban barátunk szervezné? – Muban vállat vont.

 – Lehet. De ha az emberetek csak az első hajókat látta, hát azokon lehetnek fegyveresek, ha megtámadják őket, és harcolni kell. Nem tudom. Elmondtam, amit én ilyen helyzetben tennék, és amit tudok, de többet ne várjatok tőlem, Uram.

 – Rendben – mondtam. – Akinek van feladata, hajnalban lásson neki. A harmadik kettős óra elején legyetek a régi trónteremben, és elmondjátok nekem, mit végeztetek. Most pedig menjetek aludni, mert álmos, fáradt emberekkel nem lehet sem tanácskozni, sem harcolni. Igaz is, mennyi idő van még reggelig?

 – Sok, Isteni Uram – mosolyodott el Pilagu. – Amikor bejöttem a Palotába, még felnéztem a csillagokra, akkor voltunk az éjszaka közepénél.

Visszaosontam a hálófülkébe és bebújtam a vékony takaró alá. Enit erre sem ébredt fel. Nem baj, ráér reggel megtudni a hírt a közelgő veszedelemről.