Harmadik rész

3.

Az étkezés rövid volt, bár a naunik sokat ettek és ittak, majd Burinar szavára felálltak a hosszú asztaltól.

 – Hová térhetnek aludni vendégeid, Isteni Uram? – kérdezte suttogva Upatu.

 – Vezessétek át őket a Gyógyítás Házába – mondtam. – Lássák el a sebeiket, aztán kapjanak egy nagy szobát és takarókat.

A naunik közül csak Burinar maradt a trónteremben. Látszott, ő is holtfáradt, de az is, hogy még vannak dolgok, amiket el kell mondania. Burinar neve ismerős volt nekem, bár személyesen még soha nem találkoztam vele, mert amikor Demgalnál jártam, ő mindig a pusztát járta, lévén a király méneseinek felügyelője.

 – Azt hiszem, sok mindent akarsz nekem elmondani, barátom – fordultam Burinarhoz. Az elgondolkodva bólintott.

 – Hol is kezdjem, Isteni Uram? Az abanok már Demgal Úr életében megkörnyékeztek bennünket, hogy szövetkezzünk velük, ellenetekre, de az Úr ezt az ő bölcsességében mindig visszautasította... – kezdte akadozva. Hibátlanul beszélte az avanai nyelvet, csak a szavak első szótagját hangsúlyozta erősen, ahogyan a nauni nyelvben szokás.

Hosszan mesélt. Szavaiból az derült ki, hogy a főemberek közül többen ingadozni kezdtek, és hajlottak volna rá, hogy az abanokkal szövetkezzenek, de erről csak titokban, Demgal háta mögött mertek suttogni. Demgal azonban hallani sem akart erről, mígnem egyszer nyílt vitára került sor a nauni király sátrában. Demgal, békés természetét meghazudtolva, testőreivel leölette a jelen lévő aban–párti főembereket, és világossá tette, hogy amíg ő él, addig a naunik a Tenger Fiait fogják segíteni. Ezután látszólag rend és egyetértés volt, míg Mekridur, népes kíséret élén be nem lovagolt Demgal táborába. Mély tiszteletet mutatott féltestvére iránt, azonban emberei a háttérben szorgalmasan keresték az elégedetleneket, akikkel aztán időnként maga Mekridur is váltott egy–egy nyájas szót. Gazdag ajándékokkal halmozott el mindenkit, akiről úgy gondolta, a hasznára lehet. Demgal persze hamarosan megtudta, mi történik a táborban, és felelősségre vonta Mekridurt.

Az azzal tért ki a vádak elől, hogy ő és nemzetsége messze él Demgal táborától, és szeretné, ha az itteniek megőriznék őt jó emlékezetükben, amikor majd visszatér távoli szálláshelyére. Demgal erre kurtán annyit mondott: „Öt nap múlva indulsz”. A szemtanúk úgy mondják, Mekridur erre szó nélkül, mélyen meghajolt, mint aki kész teljesíteni a király parancsát. Az indulás előtti estén nagy búcsúlakomát rendeztek, Mekridur pedig néhány korsó nagyon különleges, finom bort is kibontatott. A korsók formáján és díszítésén látszott, hogy nem a déli parton készültek, ám amikor Demgal ezt szóvá tette, Mekridur erre annyit mondott: „Lehet, hogy az abanok nem jöhetnek ide, de bort azért küldhetnek”. Másnap reggel Mekridur és kísérete útnak indult, Demgal pedig nem sokkal az ebéd után meghalt. Szolgái megpróbálták kideríteni, mi okozta a halálát, de nem jutottak semmire. Természetesen mérgezésre gyanakodtak, de Demgal csak olyasmit evett és ivott a lakománál, amit a többiek is, és senki másnak nem volt semmi baja. A következő nap reggelén Mekridur visszatért kíséretével a nagytáborba. Mint mondta, álmot látott, hogy féltestvére bajban van, ezért haladéktalanul visszafordultak, és egész éjszaka vágtattak, hogy védő karjukat a király elé emeljék. Még aznap összehívta a főembereket, hogy megbeszéljék a továbbiakat. Mindenki meglepetésére Otagalt nem engedte be a királyi sátorba, igaz, Otagal szinte fel sem fogta, mi történik körülötte. Mekridur a főembereknek elmondta, tudomása szerint Demgal ragaszkodott hozzá, hogy Ordsu legyen az örököse a naunik élén, és ő, Mekridur, sem tud senkit, aki erre alkalmasabb lenne. Egyetlen kérése van, hogy ő megtarthassa eddigi hatalmát a saját szálláshelye fölött, és ha majd Nagotáj magához szólítja, Hidar legyen az utóda. A főemberek ebbe könnyű szívvel bele is egyeztek.

 – Ezután azt kérte, hogy valaki menjen el Avanába, és hívja haza Ordsu Urat – suttogta keserűen Burinar. – Az elsőszülött fiam, Burid, azonnal jelentkezett. Amilyen bátor, kemény fiú volt, annyira könnyen elvakította Mekridur nyájas beszéde. Mekridur pedig, amikor a fiam két legényével útnak indult, az egész sereg színe előtt megölelte, a puszták ifjú sólymának nevezte, aki elhozza nekünk az új királyt. És még a saját seregvezéri aranyláncát is a fiam nyakába akasztotta, hogy senki se merje feltartóztatni, és minden segítséget megkapjon útközben... A nyomorult...

 – Hozzánk csak egy legény érkezett meg – mondtam szomorúan. – Nem tudom, a fiad volt–e, vagy valamelyik embere. De aztán csatlakozott Ordsu kíséretéhez, és velük együtt halt meg.

 – Az aranyláncra emlékszem, Isteni Uram – szólt közbe Laskili, aki érdeklődve hallgatta az elbeszélést. – Csodálkoztam is, hogy...

 – A fiam homlokán volt egy forradás, a haja tövénél, itt – mutatta Burinar a saját homlokán. – Emiatt ott volt a hajában egy fehér csík.

Visszaidéztem azt az estét, amikor a fáradtságtól félholt nauni legényt becipelték a Palotába, aztán ahogy lassan magához tért, átadta az üzenetet, aminek minden szavát őszintén hitte.

 – Igen, ott halványabb volt a haja – bólintottam. – Csak ő ért ide, a legényeivel valami történhetett útközben.

 – Mióta először lóra ült, ez a két legény mellette volt éjjel‑nappal – fakadt ki Burinar. – Az életüket adták volna Buridért! Nagotáj legyen kegyes hozzájuk!

A következő nap hajnalán, folytatta Burinar, Mekridur emberei sátorról sátorra jártak, és megkötözve a királyi sátorba hurcolták azokat, akiket ellenségének tartott, köztük őt is. Megdöbbenve látták, hogy Demgal trónján Otagal ül, a trón két oldalán pedig Mekridur és Hidar áll. Mekridur elmondta a megkötözött főembereknek, hogy aki hűséget fogad Otagal királynak, az megtarthatja életét és vagyonát, aki pedig nem, azt hosszú és fájdalmas úton küldik Nagotáj birodalmába. Demgal első embere, Danadal a földre köpött Mekridur előtt, és azt mondta, hogy neki Demgal volt a királya, és csak Ordsunak fogad majd hűséget, ha megérkezik.

 – Soha nem felejtem el, hogy nevetett erre Otagal – suttogta Burinar. – Mint egy eszelős... majdnem leesett a trónról. Mekridur rászólt, hogy hallgasson, és pofon is vágta, mert nem hagyta abba a nevetést. Danadal urat és egész nemzetségét a szemünk előtt végezték ki, még a kis, járni sem tudó unokáit is.

Emlékeztem Danadalra, a szikár, hajlott hátú öregember volt a király minden vagyonának ismerője és őrzője. A naunikkal kötött első kereskedelmi egyezségünket is vele tárgyalták végig embereim, és bár körömszakadtáig védte a saját népe érdekeit, a megkötött szerződésekben foglaltakat mindig az utolsó betűig betartotta. Őszintén sajnáltam, hogy ilyen értelmetlenül kellett meghalnia, nemzetségével együtt.

Az egyik lefogott főembernek sikerült szót váltania a szolgáival, és megparancsolta nekik, keressék meg a leggyorsabb lovast, akiben meg lehet bízni, küldjék el, próbálja meg utolérni Buridot, hogy ne hívja vissza Ordsut, hanem figyelmeztessen bennünket Mekridur árulására. A megbízható lovas fejét két nap múlva egy karóra tűzve látták viszont, így minden reményük elveszett.

 – Mekridur elénk állt, és azt mondta, méltatlanok vagyunk a nauni névre és még a halálra is – folytatta Burinar. – Napokig egy gödörben raboskodtunk, miközben a sátrainkat felgyújtották, lovainkat, vagyonunkat elvitték Otagal hívei, aztán egy napon kihoztak minket a szabad ég alá. Talán százan lehettünk. A kezünket összekötötték, a csizmánkat elvették, és két csoportra osztottak bennünket. Minket napkelet felé terelt egy csoport katona, a többieket pedig az északi úton indították el. Akkor még nem tudtuk, mi lesz a sorsunk. Hemtibe vittek bennünket, de nem a városba, hanem a várostól délre lévő forró sivatagba. Ott aban katonáknak adtak át minket. Ezen már meg se lepődtünk, Isteni Uram, sejtettük, hogy Mekridurék és az abanok megpróbálják kihasználni egymást. Az lett a dolgunk a sivatagban, hogy a földről valami szürkésfehér port gyűjtögessünk össze, és tömlőkbe töltsük. Nem tudom, mire jó az a por, de az abanoknak nagyon értékes lehetett, mert annyi tömlő vizet kaptunk minden este, ahány tömlő port gyűjtöttünk aznap. Pedig ott a víz még az aranynál is...

 – Salétrom – szisszent fel mellettem Laskili. – Persze hogy ott is van, nem csak Gir–Dinben. De az abanok honnan tudták, hogy mire jó?

 – Ezt én nem értem – mondta Burinar. – De talán örülni fogsz, Uram, mert most elmondom, hogy ez a por az ökreink rakománya.

Sokáig dolgoztatták őket a sivatagban, mesélte tovább a történetüket, és közben kiismerték a környéket, az őket őrző katonák szokásait, és szökési tervet dolgoztak ki. Éjszakára sem engedték be őket a városba, amit ők nem is bántak, hiszen hozzászoktak a szabad ég alatt éjszakázáshoz. Az abanok attól sem tartottak, hogy megszöknek, mert ivóvíz nélkül Naratig sem jutottak volna el, vizet pedig csak Hemtiből kaphattak. Egyre gyengébbnek és betegebbnek mutatták magukat, hogy az abanok minél hanyagabbul bánjanak velük.

 – Könnyen ment, Isteni Uram, mert tényleg gyengék és betegek voltunk, néhányan meg is haltak közülünk. Ott, abban az átkozott kősivatagban temettük el őket, de még a végtisztességet sem adhattuk meg nekik, ahogy kellett volna. Kevés és rossz élelmet kaptunk, és a víz sem volt elég ennyi embernek. A legerősebb legények néha éjszaka kilopóztak a tengerhez, és megpróbáltak halat fogni. Ez egyre gyakrabban sikerült is nekik, ahogy kitanulták a fortélyát.

Végül azt találták ki, hogy egy homokkal teli tömlőt is adnak este az abanoknak, a homok tetejére pedig vékonyan rászórják ezt a szürkés port. Azért a tömlőért ugyanúgy megkapták a vízadagot, mint a többiért, és később sem büntették meg őket érte. Ebből rájöttek, hogy az abanok csak gyűjtik ezt az anyagot valahol, talán egy hajón, de nem tudják, mire való. Így egyre több homokot adtak be, és egyre több vizet kaptak cserébe. Egy napon pedig dühösen ordítozni kezdtek a vizet és ételt osztó aban katonákkal, hogy több és jobb élelmet követelnek. Az abanok először csak nevettek rajtuk, aztán megfenyegették őket, hogy hat napig nem kapnak se enni, se inni. Erre az egyik legény az ivóedénye tartalmát az egyik katona arcába öntötte. Ez volt a jel, a mintegy negyven nauni percek alatt lerohanta a tucatnyi abant, megölték őket, és elvették a fegyvereiket.

 – Azt már tudtuk, hogy Narat és Hemti aban kézen van – folytatta Burinar. – Azt terveztük, hogy a hegyek lábánál megyünk Avanáig, és csatlakozunk hozzátok, Isteni Uram. És mert az abanoknak ez a por olyan sokat ért, hát nem hagytuk ott, amit az utolsó néhány napon gyűjtöttünk, hanem elhoztuk Nektek.

 – Honnan szereztetek ökröket? – firtatta Laskili. – Nem hinném, hogy a sivatagban tudtátok őket etetni és itatni.

 – Nem is – mosolyodott el Burinar. – Az ökröket Bitámi mellett zsákmányoltuk.

A naunik tehát elindultak Avana felé a hegyek lábánál. Nappal pihentek, éjszaka gyalogoltak, és reménykedtek, hogy nem üldözik őket. Ha voltak is üldözőik, azok nem találtak rá a nyomaikra, így akadálytalanul jutottak el a Bitámiból a Barkanon átvezető útig. Bitáminál a hegyek egészen közel vannak a tengerhez, így azon a szakaszon fokozott óvatossággal kellett átkelniük. Sejtették, hogy a várost őrző katonák minden közeledő naunit kérdés nélkül lelőnének, így nem is próbálkoztak azzal, hogy tárgyaljanak az ottaniakkal.

 – Én csak azt nem értem, Isteni Uram – töprengett félhangosan Laskili –, hogy Bitámit miért nem támadták meg a naunik. Sokkal közelebb van Otagal táborához, rövidebb az út a Barkanon át, és ha Bitámi az övék, akadálytalanul jöhetnek végig a parton, egy-egy rohammal eltapossák Anaimot, Beliszut, és már itt is vannak.

 – Talán megegyeztek az abanokkal, hogy a többi város legyen az övék, a nauniknak csak Avana kell – sóhajtottam. Burinarra néztem.

 – Te mit gondolsz erről, barátom?

 – Talán igazad van, Isteni Uram – mondta óvatosan az öreg nauni.  – Erről nem tudok semmit. De van még valami, amit el kell mondanom. Mielőtt Bitámihoz értünk volna, talán egynapi járóföldre a várostól, a hegyoldalban megláttunk egy barlangot. Már nagyon fáradtak voltunk a rengeteg gyaloglástól, és arra gondoltunk, hogy ott megpihenhetünk néhány napra, az erdőben vadászunk, rendbe szedjük a ruházatunkat és a fegyvereket, amiket az abanoktól vettünk el. A barlang előtt azonban aban katonák táboroztak, és ha nem csillan meg egyikük kardján a napfény, gyanútlanul a karjukba sétálunk. Így azonban mi leptük meg őket, és rövid úton az istenükhöz küldtük valamennyit. A barlangban nauni rabokat találtunk, azokat a testvéreinket, akiket északra indítottak el ugyanakkor, amikor minket Hemtibe. Valamilyen sárga követ kellett a sziklából kifejteniük, és ökrökkel Narat kikötőjébe szállítaniuk. Két nap alatt értek Naratba, és élelmet meg vizet hoztak visszafelé.

 – Kén – mormoltam Laskilinek, ő pedig feszült arccal bólintott. Az abanok valahonnan megtudták a lőpor titkát, és elkezdték összeszedni a hozzávalókat. Burinar értetlen arccal bámult ránk, majd folytatta:

 – Így hát lettek teherhordó állataink, rájuk halmoztuk azokat az átkozott tömlőket, amik Hemtitől nyomták a vállunkat, és két tömlőnyi ilyen sárga követ is hoztunk, amiket a testvéreink vájtak ki a hegyből. Négy napig pihentünk a barlangnál, mert úgy számoltuk, hogy Naratban négy-öt naponta kapják a szállítmányokat, és ha gyanút is fognak az elmaradás miatt, két napba nekik is beletelik, mire a barlanghoz érnek, ha egyáltalán elindulnak. Továbbra is a hegyek alatt jöttünk, csak Beliszu után tértünk rá a parti útra, most pedig itt vagyunk – fejezte be Burinar.

 – Köszönöm, barátom – mondtam szelíden. – Sok olyan dolgot tudtunk meg tőled, ami fontos nekünk. Szívemből sajnálom a fiadat, de büszke lehetsz rá, mert véghezvitte, amit vállalt, és amiről azt hitte, hogy a népének tesz vele jó szolgálatot. – Burinar arca megvonaglott.

 – Ha fiatalabb lennék, talán én magam jöttem volna el Ordsu Úrért – mondta rekedten. Felemeltem a kezem, és a nauniktól ellesett, együttérzést és megbecsülést jelentő mozdulattal hajoltam meg előtte.

 – Menj, Burinar, pihend ki magad – intettem Upatu felé, aki tapintatosan kiterelte a naunit a teremből.