Ötödik rész

5.

A napok felgyorsulni látszottak, ahogy földi társaim egyre jobban beilleszkedtek a város mindennapi életébe. Rávettem Dicket, hogy a robotokkal temettesse be a Barkan mélyútján ütött krátert, így hamarosan ez az útvonal is járható lett a naunik földje felé.

Burinar nem tétlenkedett, még Gurru közepe előtt Avanába érkezett egy csapat pásztor százötven ökörrel. Nyersvasat hoztak és sót meg bort akartak vinni cserébe. Csodálkozásomra most is Tarid vezette őket, akiről úgy tudtam, Mekridur egyik főlegénye.

Amikor megkérdeztem tőle, hogyan telnek most a napjai – nem kedveltem a mogorva naunit, de mégsem akartam egyenesen nekiszegezni a kérdést, hogyan vészelte át a belső harcokat és ura halálát –, ridegen csak ennyit mondott:

– Egyszerű marhapásztor vagyok én, Isteni Uram! Nem ártom magam a hatalmasok dolgába. – Lehet, hogy ostoba és hiú, ahogy Ordsu jellemezte, de azért megvan a magához való esze, gondoltam.

– Örülök, hogy ismét találkoztunk, Tarid. Mindig jól végezted a feladatodat. Azt gondolom, ezután is így lesz.

– Nem lehet rám panaszod, Isteni Uram – biccentett kurtán a nauni és visszament az embereihez. A párára meg főleg az esőre kényes sórakomány miatt a lehető leghamarabb el akart indulni, így alig két napot töltöttek a városban, a földi kutatók nagy bánatára.

Ahogy közeledett Esra évnegyede, egyre gyakrabban gondoltam a kivándorlókra, akik az Álnok Szelek Szigetein éltek, és rájuk már ilyenkor zúdulnak az első viharok. Dick megígérte, hogy a következő évben, amikor ismét tengerre lehet szállni, elhajózunk a szigetekre, hogy a saját szememmel is láthassam, hogy boldogulnak. A parancsnok szerint ugyan a katamarán képes lett volna megbirkózni egy igazán nagy viharral is, de úgy gondolta, hogy ha nem muszáj, inkább nem próbálja ki.

A történészek bevették magukat Gurru templomába, és mérhetetlen mennyiségű képet készítettek Lubaltu agyagtábláiról, meg a papok évszázados feljegyzéseiről. A többi templomban és a Gyógyítás Házában is gyakori vendégek voltak, az avanaiak egy idő után már fel sem néztek a munkájukból, amikor valamelyik Isteni Testvér megállt mellettük, és a szeme elé tartott csillogó dobozon keresztül figyelte őket, vagy sebesen hadart valamit ugyanabba a kis dobozba.

Ha-Neftun láttam, hogy inkább tépné ki szálanként a megmaradt haját is, mint hogy idegenekkel ossza meg legféltettebb titkait. Hosszasan győzködtük egymást, végül sóhajtva beleegyeztem, hogy annyit mondjon el a titkos tevékenységéről a társaimnak, amennyit jónak lát. Tudtam, hogy megbízhatok benne, ezért félig–meddig tréfából tettem hozzá:

– Ami Habamu borát illeti... meg azokat a ritka fűszereket, amik az erejét adják, azokról beszélhetsz nekik, de rajtuk ne próbáld ki egyiket sem.

– A-ah... Isteni Uram, tudom, hogy ezt a galádságot a szíved legmélyén sem feltételezed méltatlan szolgádról – hajolt meg ültében is Ha-Neftu. – Isteni Testvéreidre nem hatna Habamu bora, mert... – elhallgatott.

– Mert...? – kérdeztem csodálkozva.

– Talán még nem beszéltem róla Neked, Isteni Uram... Ó, nem is beszélhettem, mert csak nemrég akadt a kezembe egy régi feljegyzés – hadarta szaporán a pap. – Amikor a főemberek bölcsessége és bátorsága révén Te emelkedtél Avana trónjára, Habamu egy papja, Mirani, utasította palotamesteredet, hogy a lakomákon Habamu borát töltsék a serlegedbe. A-ah..., Isteni Uram, sok napig kaptad a legerősebb szereket, amiket a tudós papok keverni tudtak, és semmi bajod nem lett tőlük. Ezért is döntött úgy Mirani, hűséges embereivel együtt, hogy Beliszuba hajóznak Mazu... Mazu Úr... testével. Mert félték az erődet, Isteni Uram. Hát már csak ezért sem kínálom Isteni Testvéreidet Habamu borával... Annyi lenne az, mintha csak úgy kiönteném a földre, kár volna érte. Meg aztán miért is akarnék ártani nekik én, vagy bárki más a városodban?

– Ennyire a markában tartotta az a pap Upatut? – tűnődtem, figyelmen kívül hagyva Ha-Neftu mondókájának többi részletét. Nem emlékeztem rá, hogy az a kevés vizezett bor, amit a lakomákon ittam, bármikor is szokatlan ízű vagy hatású lett volna, de ennyi év távlatából nehéz lett volna megítélni. Azt tudtam, hogy az avanai kertekből származtak a déli part legjobb borai, amiket még Dis és Lail kereskedőnek is jó áron tudtunk eladni a békés kereskedés éveiben.

– Mint szinte mindenkit a városban, Isteni Uram – bólogatott szelíden Ha-Neftu. – Névleg Mazu... Úr... volt Habamu első szolgája, de ő nem sokat foglalkozott a templom belső ügyeivel, mindent Mirani intézett helyette, akiben úgy megbízott, mint saját magában. A-ah..., Isteni Uram... rég elmúltak azok az idők, már nem kell mindenkiben lappangó orgyilkost sejtened...

– Amióta visszavertük Dsuba és Ravak támadását, eszembe se jutott, hogy orgyilkosoktól féljek – mondtam bosszúsan. Nem árt emlékeztetni rá, gondoltam epésen, hogy Habamu segítsége nélkül is meg tudtuk védeni Avanát a többi város egyesített haderejével szemben is.

– Igaz, igaz – kászálódott talpra Ha-Neftu. – Inimma Úr harcosai és a nauni íjak legyőzhetetlenek az efféle... harci helyzetekben – legyintett elnézően –, de kérlek, Isteni Uram, soha ne becsüld le Habamu hatalmát, amire mindig támaszkodhatsz.

– Köszönöm szavaidat, Ha-Neftu – intettem búcsút neki. – Isteni Testvéreim holnap reggel felkeresik Habamu templomát. Fogadd őket jó szívvel!

– Úgy lesz, Isteni Uram!

Az abanok betartották a szavukat, békésen vonultak a parti úton Naratig, ahol bebocsátást kértek a városba. Amikor beengedték őket, óriási létszámfölényükkel percek alatt legyűrték a helyőrség katonáit, akik választhattak a megadás és a halál között. A többségük persze az életet választotta. Néhány napos pihenő után továbbindultak Hemti felé. Aggodalmuk, hogy a hírük esetleg megelőzte őket, alaptalan volt, mert Hemtiben ugyanolyan gyanútlanul fogadták őket, mint Naratban.

Gurru vége felé érkezett Hemtibe mintegy száz bárka Avanából és Bitámiból, hogy átszállítsa az abanokat a tengerszoroson. Szumurri vezette őket, és később elmesélte nekem, nagyon nehéz döntés elé állították, amikor a seregnek majdnem a felét kitevő fiatal, még családtalan legények azzal a kéréssel borultak le előtte, hogy ők inkább a déli part városaiban élnék le az életüket. Tudtam, Szumurri gyűlöli az abanokat, de azt is, hogy minden alkalmat megragad a déli part erejének növelésére. Így hát a hazatérést választó harcosokat a hajóhad átszállította a szoroson, a többieket pedig a hazafelé vezető úton kisebb–nagyobb csoportokban szétosztotta a városok között. Az eltelt idő Szumurrit igazolta, mert később ezekkel a letelepült legényekkel nem volt sehol sem több baj, mint az ott születettekkel.

A következő év tavaszán Dick alkalmasnak látta az időjárást arra, hogy megkockáztassunk egy utat az Álnok Szelek Szigeteire. Négyen mentünk vele, Enit, Akzari, Szumurri és én. A többieket, akik szintén szerettek volna jönni, azzal nyugtattuk, hogy később is lesz még lehetőségük eljutni a szigetekre. Laskilin és Pilagun látszott, hogy ez nem vigasztalja őket.

Az út még a katamarán erős motorjával is három napig tartott. A szigetek között lavírozva már Akzari helyismeretére kellett hagyatkoznunk, aki tévedhetetlenül kalauzolt bennünket Új–Avana kikötőjébe. A város még nagyon kicsi volt, a házak – inkább kunyhónak neveztem volna őket – az öblöt szegélyező sziklák tövében, szélárnyékban lapultak. Nagyobb épületet csak kettőt láttam, az egyikről kiderült, hogy a raktár, ahol az élelmet és a szerszámokat tartják, a másik pedig a templom volt, ami Avana valamennyi istenét egyszerre szolgálta. Az emberek soványak voltak, de napbarnítottak és egészségesek. Elmondták, hogy a közelben a föld nem nagyon alkalmas a megművelésre, talán messzebb majd megpróbálkoznak vele újra. A mindennapi élelmüket így főleg a halászoknak és az erdőket járó vadászoknak köszönhették, de ehető bogyókat és gyökereket is bőven találtak. A köles viszont nagyon hiányzik nekik, ismerték el. Megígértem, hogy amint lehet, küldünk néhány hajót, megrakva mindennel, amire szükségük lehet. Amikor rákérdeztem a viharokra, a város vezetői habozva néztek össze.

– Hát... azokkal volt bajunk, Isteni Uram – mondta végül egyikük. – A házak először nem itt álltak, ahol most látod őket, hanem a parton, de olyan szél és eső jött Gurru elején, hogy sorra dőltek össze. Akkor kezdtünk el a sziklafal tövébe építkezni, és ott már jó helyen vannak. Ezek a fák, amik itt nőnek, másmilyenek, mint amiket otthon megszoktunk. Keményebbek, de jól meg lehet munkálni, jól lehet velük dolgozni – simított végig a szekercéje nyelén. Avanában is ácsmester lehetett, gondoltam, és megdicsértem a munkáját.

Vöröshajúakat nem láttak, mondták egybehangzóan. Az egyik katona, amikor a hegytetőn őrségben volt, mintha látott volna egy fehér foltot sodródni messze északon, de a távolság miatt nem tudta megállapítani, hogy vitorla–e, esetleg hajóroncs, vagy valami más.

Két napot töltöttünk a városkában és megnyugodva tértünk haza. Laskili és Pilagu felvillanyozva hallgatta a beszámolónkat a kolóniáról, és legszívesebben azonnal elindultak volna a szállítóhajókkal, hogy ők is a saját szemükkel lássák Új–Avanát. Dick felajánlotta, hogy ha sikerül egy bárkába berakodni mindent, amit küldeni akarunk a telepeseknek, azt a katamarán a legnagyobb szélcsendben is el tudja vontatni a szigetekre. Így is történt, Nanur elején hagyta el a kikötőt az első szállítmány, amit a két főemberem is elkísért.

Ettől kezdve a katamarán minden évben kétszer – Erua idejének végén és Nanur évnegyedének közepén – elvontatott Új–Avanába egy bárkára való felszerelést. Szerszámokat, vetőmagot, kisebb háziállatokat vitt, és az ott talált ritka, érdekes növényeket és értékes érceket hozta visszafelé.

A földi emberek életritmusa hamarosan alkalmazkodott a város évszázados rendjéhez. Nanur legforróbb napjait a vastag falak hűvösében vagy a kikötő enyhe szellőjében töltötték, Esra idején pedig őket is a Palotába kényszerítette a felhőszakadások és viharok végtelen sora. Ilyenkor az addig gyűjtött anyagokat rendszerezték, vagy a légi fényképeket értékelték ki. Órákig beszélgettek a főemberekkel és a papokkal, de gyakran megfordultak a műhelyekben is, ahol a kezdetleges technikával dolgozó mesterek keze alól sorra kerültek ki a szerszámok, fegyverek vagy éppen a gazdagon díszített edények.

A „sportolók” nem cáfoltak rá a becenevükre, még Inimma elismerését is kivívták a fegyverforgatásban való jártasságukkal, a pusztakezes harcban pedig az öreg Menaminak is tudtak újat mutatni. Nincs ebben semmi meglepő, magyarázták csodálkozó embereimnek, elvégre a Földön több ezer éve fejlődnek a harcművészetek, igaz, az utóbbi pár száz évben már csak a testedzést szolgálták.

Gurru és Erua idején voltak a legaktívabbak, ekkor lóháton vagy a kis négykerekű motorokkal bejárták a város környékét, a helikopterrel pedig elmerészkedtek a Barkanon túlra is, egészen Burinar szálláshelyéig. A nauni király nagy örömmel és tisztelettel fogadta őket. Üdvözletét küldte nekem is, és ismét biztosított bennünket a parti városok iránti barátságáról. Azt üzente, hogy ő még erősnek és egészségesnek érzi magát, de ha idő előtt kell Nagotáj elé lovagolnia, a nauni trónt az az unokatestvére fogja örökölni, aki vele együtt járta meg Hemti poklát.

– Megvizsgáltam az öreget – mondta Marco, aki Dickkel repült a naunikhoz. – Még van benne tízegynéhány év, de hát tudod. baleset, járvány, bármi lehet, amivel nem számolhatunk. Az unokatestvére is öreg már, legalább harminc éves... jó, hozzám képest öreg, én huszonhárom vagyok – vigyorodott el, amikor felkaptam a fejem. – Szóval az unokatestvére is egészséges, és azt hiszem, meg is bízhatsz benne, becsületes képe van. – Marco második szakja a pszichológia volt, tehát nem csak az arcuk alapján tudta megítélni az embereket.

Dzsat, a csillagász, bevette magát Gurru templomába, és tömegével fényképezte a papok számításait és táblázatait magukba foglaló agyagtáblákat. Közben rendszeresen magasröptű égimechanikai előadásokat tartott a papoknak, amikben legnagyobb sajnálatára csak Tegin tudott vele lépést tartani, aki viszont szárnyakat kapott a tudattól, hogy egy igazi matematikussal beszélgethet. Ők ketten órákig rajzolgattak lelkesen a homokba meg a puha agyagtáblákra. Azt hiszem, Tegin egy éven belül behatóan megismerte a földi matematika szinte minden ágát, Dzsat úgy fejezte ki az elismerését, hogy egy évezredben egyszer, ha születik ekkora tehetség.

– Egy bolygón, nem egy közösségben – javította az arányt óvatosan. Amikor éppen nem a matematikával vagy az égitestekkel foglalkozott, Dzsat az öreg Lubaltunak és elődjeinek feljegyzései között kutakodott, és régi mondákat gyűjtött az istenek életéről, tulajdonságairól és harcairól. Erre valahogy egyik társa sem szakosodott.  A történészek és a szociológusok kissé lenézően „mesegyűjtés” néven emlegették ezt a tevékenységét, ami a csillagászt egyáltalán nem zavarta, örült, hogy nem kell senkivel megosztania a talált kultúrkincseket.

Lara és Mara addig járt Dick nyakára, amíg az dühöngve és fenyegetőzve végül megengedte nekik, hogy a helikopterrel megpróbáljanak átrepülni a Fekete Hegyek fölött arra a trópusi éghajlatú területre, ahol még őshüllőket és paleolit kultúrákat remélhettek találni.

– Senki egy könnyet se fog hullatni utánatok, ha nem jöttök vissza – mondta nekik, érzésem szerint nem teljesen őszintén. – A saját bőrötöket vásárra vihetitek, de hogy a helikopterrel hogy számolnék el a Tanácsnak, azt nem tudom. Azt hiszem, jobb lesz, ha épségben jöttök vissza, értve vagyok?

A lányok lelkesen fogadkoztak, hogy a legkisebb probléma vagy az első hibajelzés esetén is azonnal visszafordulnak. Elláttuk őket térképekkel és mindenféle túlélő-felszereléssel meg jó tanáccsal. A legtöbb, amit még tehettem értük, az volt, hogy Erua elején hírnököt küldtem Burinarhoz, ő pedig értesítette a Purun túli szálláshelyek vezetőit, hogy esetleg számítaniuk kell a hegyekből leereszkedő Isteni Testvérek megjelenésére, és mindenben segítsék őket. A két lánynak pedig meghagytuk, hogy ha mégis gyalog kell visszafelé jönniük, akkor észak–északkelet felé tartsanak és a fennsíkon már bizalommal közeledhetnek az ott élő emberekhez, de a hegylakókat még nagy ívben kerüljék el, ha tudják. Erua idejét Lara és Mara a nauni nyelv tanulásával töltötte, de naponta többször biztosítottak bennünket arról, hogy erre igazán semmi szükség, mert úgysem eshet bajuk.

Nanur elején indultak el, amikor a legkevésbé lehetett szélre vagy esőre számítani, de még nem volt olyan forróság, mint az évnegyed nagyobb részében. Eleinte folyamatos rádiókapcsolatban voltunk, de a Puru után ez szakadozni kezdett. Nem tudtuk, hogy Laráék ezt problémának vagy hibajelenségnek veszik–e, mindenesetre nem fordultak vissza. A helikopter ugyan kicsi, de a motorja erős, a fülke pedig szinte törhetetlen, nyugtatgattuk magunkat és egymást. Csak két nap múlva tűnt fel a hegyek fölött az apró, ezüstösen csillogó pont, és hamarosan halk suhogással szállt le az Anteus mellett.

– Miért nem jelentkeztetek? – ordította Dick köszönés helyett, nyakig vörösen. – Lara (vagy Mara) vállat vont. A másik lány enyhén átvérzett kötést viselt a fején, amit Marco pillanatnyi habozás nélkül, de azért kellő óvatossággal, elkezdett letekerni.

– Mi történt veled? – kérdezte közben aggodalmas arccal.

– Belerepültünk egy esőfelhőbe, de jég is volt és letört az antenna. Azonnal visszafordultunk – nézett Dickre –, de olyan fáradtak voltunk, meg rosszul is lettünk a hánykolódástól, hogy le kellett szállnunk a síkságon és ott aludtunk. Aztán meg jöttünk tovább, de a rádió nem működik azóta se, talán zárlatos lett. Lara nekiütötte a fejét az ablak szélének, amikor megpördült a gép, de csak a bőre repedt fel – hadarta Mara egy szuszra, majd rám nézett: – A Fekete Hegyekben mindig vihar van?

– Nem tudom – válaszoltam bizonytalanul. – Harminc éve nem jártam arra, és nem is nagyon szeretnék már... De azt hiszem, igen, általában felhőben vannak azok a csúcsok.

– Nem volt ritka a levegő? – kérdezte Eklund gyakorlatiasan. – Azok a hegyek már erős hétezresek, és jócskán föléjük kellett mennetek.

– De igen, erőlködött is a gép – mondta Lara, majd felszisszent, amint Marco fertőtleníteni kezdte a pár centis, inkább csúnya, mint veszélyes sebet a halántékán.

– Úgy látom, rendesen kitisztítottátok – mondta Marco elismerően. – Szépen fog gyógyulni, varrni sem kell, de a helye megmarad. Így legalább végre meg tudunk benneteket különböztetni. –  A két lány szeme összevillant, mint akik kórusban mondják: majd meglátjuk.

– Még egyszer nem próbáljátok meg – döntött Dick. Norman ekkor bújt ki a helikopter fülkéjéből, és még hallotta az utolsó szavakat.

– Már csak azért sem, mert a rádiónak vége, és nincs tartalék – közölte higgadtan. – Azt az idiótát szeretném azért látni, aki egybe tervezte a rádiót meg az antennát. Amikor letört, a helyén be tudott folyni a víz az elektronikába és gyakorlatilag mindent eláztatott, amit meg nem, azt rövidre zárta. Lehet, hogy régen jártam egyetemre, de mi még tanultuk kábelezésről is. Szóval a helikopter mostantól csak a város körül repkedhet, ahol el tudjuk egymást érni a kézi adóvevőkkel.

Lara és Mara kissé ijedten nézett Dickre, mint az iskolások a szigorú tanárra. Az elnevette magát.

– Nem tehettetek róla, ti mindent a szabályzat szerint csináltatok. Nem volt szerencsétek, ennyi az egész.