Negyedik rész

4.

Burinar szótlanul hallgatta végig, amit elmondtam neki az égből készített képekről, majd engedélyt kért tőlem, hogy embereivel Bitámin keresztül visszatérhessen a nauni főtáborba. Úgy gondolta, hamarabb odaérnek arrafelé, mint a másik sereg. Bízott benne, hogy a szálláshely harcosainak többsége őket fogja támogatni Mekridurék ellen. A vízvezetéknél vívott csatában zsákmányolt lovakat és fegyvereket kérte csak tőlünk, meg némi élelmet és vizet az útra. Felajánlottam, hogy Szumurri emberei hajóval elviszik őket Bitámiig, így onnan pihenten tudnak átkelni a Barkanon, de az öreg nauni a fejét rázta:

– Nem kétlem jó szándékodat, Isteni Uram, amikor ezt mondod, de mi lóra születtünk. Hamarabb ott leszünk így, mint ha hajón ringatóznánk, vénasszonyok módjára. Majd pihenünk a nyeregben.

Bruno és Marco, a két orvos–biológus kétségbeesett, amikor megtudták, hogy a naunik másnap elmennek a városból. Hosszú és alapos antropológiai vizsgálatot terveztek, ami a Gámán élő valamennyi emberfajtára kiterjedt volna. Az abanok, Muban emberei, ugyanolyan derűs közönnyel fogadták ezt a fordulatot is, mint amit már megszokhattunk tőlük. A Tenger Fiai között bőségesen találtak alanyokat, és Enit sem húzódozott túlságosan, amikor vért vettek az ujja hegyéből és különböző zúgó–kattogó gépekkel vették körül. Végül az egyik nauni legényen elvégeztek néhány gyors mérést, és reménykedtek, hogy még találkoznak vele.

Másnap reggel a naunik kényelmes ügetéssel indultak el kelet felé a parti úton. Burinar megígérte, hogy Bitámiból visszaküld egy embert az addig tapasztalt események hírével. Kaptam az alkalmon, és javasoltam neki, hogy azt a legényt küldje vissza, akit Isteni Testvéreim már elkezdtek vizsgálni.

Bruno engem is mindenáron alapos orvosi vizsgálatnak akart alávetni.

– Szerinted változtam? – tiltakoztam. – A gondolkodásom talán, és meg is öregedtem, de belül ugyanolyan vagyok, mint a többi földi ember...

– Nagyon rossz állapotban vagy, Gregor – villant rám a szeme a gépek közül, amikor mégis sikerült becsalogatnia az orvosi szobába. – Legszívesebben két hétre bedugnálak valamelyik hibernátorba, hogy regenerálódjon a szervezeted... De gondolom, szükség van rád a városban.

– Tulajdonképpen nincs – böktem ki. – Húsz évig majd minden nyáron elmentem a naunikhoz, ami ötven–hatvan napos távollétet jelentett, és Avana kibírta nélkülem... – A Disben töltött éveket már nem is említettem. – De ne most. Még nagyon új esemény a városban az érkezésetek. Talán Gurru vége felé...

– Az mikor lesz?

– Most vagyunk Nanur idejének végén, ez volt a nyár – soroltam. – Aztán Gurru, ezt vehetjük ősznek, majd Esra és Erua. A Gámán nincsenek hetek, se hónapok, ehhez hozzá kell szoknotok.

– Akkor hogy méritek az időt? – kérdezte kíváncsian az orvos. Úgy tűnt, ő beérte annyival, hogy megtanulja az avanai nyelvet, de a szokásokkal már nem foglalkozott. Nagyot sóhajtottam.

– Itt a haton meg a tizenkettőn alapul az élet – kezdtem a magyarázatot. – Minden hatodik nap Habamué, a főistené. Akkor nem dolgoznak az emberek. Egy évnegyed éppen kilencven nap, azt, remélem, azért tudod, hogy a Gáma pont háromszázhatvan nap alatt kerüli meg a napját. Na szóval, a kilencven napba éppen belefér tizenöt ilyen hatnapos szakasz, ennél csak annak örülnének jobban a tudós papok, ha tizenkét szakasz férne bele – mosolyodtam el. Bruno értetlenül bámult rám.

– Miért örülnének jobban...? Ja, a tizenkettő miatt. De akkor hogy jönne ki az évnegyed hossza?

– Mindegy – legyintettem. – Évszázadok óta így van, nem akarom megreformálni. De mi is van a szervezetemmel? – térítettem vissza a tulajdonképpeni feladatához.

– A szíved pocsékul ketyeg – mutatott egy görbére, amit nem tudtam mihez viszonyítani, így nem is értettem.

– Tudom. Ezért maradtam itt, már a Viking orvosai sem adtak esélyt arra, hogy kibírok egy felszállást.

– Igen, ez az utolsó vizsgálatod anyaga, amit a Vikingről kaptunk – mutatott egy másik grafikonra. Vállat vontam. – Valószínűleg nem lettem egészségesebb, de mi van még?

– A többi nagyjából rendben – hümmögött. – A vérképed egész jó... vese... gyomor... tüdő... rendben. Tulajdonképpen csak a szíved. Akkor kilencven nap múlva kapsz egy hibernációs kezelést.

Burinar legénye tíz nap múlva érkezett vissza. Bitámiig nem találkoztak ellenséggel, a városban örömmel fogadták őket és a hírt, hogy megérkezett az Égi Hajó, jelentette nekem.

– Látták és hallották, Isteni Uram, de nem lehettek benne biztosak, hogy az az Égi Hajó. Meg aztán voltak, akik arról suttogtak, hogy ami ekkora lánggal jön, az nem szállhat le csak úgy egy városban, biztosan leesett és elégett a saját tüzében – somolygott a harcos. – De az emberek többsége örvendezett, azt mondogatták, hogy most már mindig béke lesz ezen a parton, mert az Isteni Testvérek nem engedik a háborúságot.

– Úgy legyen – sóhajtottam. – Menj a Fegyverek Házába és pihenj, barátom. Fehér köntösű Isteni Testvéreim már alig várják, hogy tovább beszélgethessenek veled.

– Mit akarnak megtudni tőlem? – kérdezte kíváncsian a legény. – A múltkor is... mielőtt elindultunk volna... megszúrták az ujjamat és elvették egy csepp véremet. Nem azért mondom, mintha féltem volna, Isteni Uram... Aztán meg kerek fémpénzeket ragasztottak rám itt, itt meg itt, és azt mondták, ne mozogjak. Nem értettem, miért csinálják ezt...

– Arra kíváncsiak, miért a naunik a legjobb harcosok ezen a földön – mosolyodtam el. A legény is elvigyorodott, felszegte a fejét, és peckesen kivonult a teremből.

Hosszú ideig semmit nem tudtunk Burinarról és az embereiről. Már Gurru idejének vége felé jártunk, amikor kelet felől kis létszámú nauni küldöttség érkezett a városba. A vezetőjük egy öreg, félkezű harcos volt, aki nehézkesen, de nagy tisztelettel hajolt meg előttem.

– Isteni Uram, a nauni nép új királyának, Burinar Úrnak üdvözletét hozom neked – kezdte, erősen törve az avanai nyelvet. – Urunk üzeni, hogy az első esők előtt megérkezett legényeivel a főtáborba és maga felé hajlította az ott lévő harcosok szívét. Éppen ideje volt, mert Mekridur és Hidar serege már átkelt az utolsó gázlón is, és gyorsan közeledett Urunk szálláshelyéhez. Mi, Demgal Úr megmaradt hívei, kilovagoltunk eléjük, bár sokaságuk megszámlálhatatlan volt. Nagotáj azonban hozzánk volt kegyes, mert a seregükben menetelő gyáva aban kutyák eldobálták a fegyvereiket és elfutottak.

Mekridur és Hidar körül már csak néhány száz harcosuk maradt, akik azonban utolsó csepp vérükig küzdöttek urukért, folytatta az öreg. Végül azonban Demgal hívei győztek, és most béke van a nauni síkságon.

– Az abanokkal mi lett, barátom? – kérdeztem. Az öreg felkapta a fejét, nem értette, miért éppen ősi ellenségeik sorsa érdekel engem annyira.

– Megadták magukat – morogta végül. – Azt mondták, ők nem a naunik ellen harcolni jöttek ide, hanem a parti városok gazdagságára vágytak. Elvettük a fegyvereiket, ők pedig elvonultak a szoros felé, ahol át tudnak hajózni. Remélem, többé nem látjuk őket a mi földünkön.

– Köszönöm –mondtam. – Ez azt jelenti, hogy már nekünk sem kell tőlük tartani. Ha jól értem, amit elmondtál nekem, Mekridur és Hidar sem száll többé lóra ezen a világon?

– Így van, Isteni Uram – suhant át egy kegyetlen mosoly a harcos arcán. – Ők és híveik már Nagotáj előtt várják, hogy életük megítéltessék. Sok jó harcosuk is odaveszett – sóhajtott –, akik csak a becsületük miatt nem hagyták el azt a két árulót...

Az addig ingadozó, vagy éppen csendben lapuló nauni főemberek a csata után beleegyeztek abba, hogy Burinar legyen az új király, mondta aztán. Mivel Burinar távoli rokona volt Demgalnak (így persze Mekridurnak is), senkinek nem lehetett kifogása ellene. Burinar tehát békét teremtett a síkságon, és világossá tette mindenki számára, hogy a parti városok nem ellenségek vagy kirabolni való áldozatok, hanem gazdag és erős szövetségesek.

Dél felől tehát nem kellett támadásra számítanunk, ahogyan Dis sem fenyegetett bennünket többé.