Hetedik rész

7.

Nem jelentkeztek másnap, és később sem. Laskili kicsikarta az engedélyemet, hogy Lailba hajózhasson, hátha ott megtud valamit. Szumurritól engedélyt kapott arra, hogy magával vigye Avana hajóhadának felét, veteránokkal, íjászokkal és lőporos zacskókkal. Inimma velük tartott, azt mondta, szeretné még egyszer látni Lailt, és én nem találtam rá okot, hogy ezt megtagadjam tőle. A földi Tanács határozata értelmében Dickék nem hagytak nálunk a két rádión kívül semmilyen modern eszközt, így nem tudtuk tartani a kapcsolatot Laskilivel. Nyolc nappal az indulásuk után egy disbeli hajó futott be a kikötőnkbe. Mogorva kapitánya elmondta, hogy találkozott a hajóinkkal, amint „tisztességes hajós módjára” kikerülték a Négy Szigetet, és a vezérhajóról átkiabáltak nekik, hogy ha Avanába tartanak, akkor mondják meg az Isteni Úrnak, eddig minden rendben van.

– Nem volt okom rá, hogy ne adjam át az üzenetet – vont vállat a kapitány. Rézércet és gránitot hozott, amit csak Disben lehetett nagy mennyiségben bányászni. Cserébe bort, szappant és finom szöveteket kért, meg vizet. Kicsit beszéltettem, szavaiból kiderült, hogy a kapitányok most békés kereskedőkként járják a tengert. Ez nem nagyon tetszik a kalózkodáshoz szokott, harcedzett hajósoknak, de Nis-Nam bezárkózó rendelete miatt nincs más választásuk. Kevés hajójuk maradt Laskili támadása után, és azt is tudták, hogy bármilyen ellenséges megmozdulásukat a parti városok egyesített hajóhada sokszorosan torolná meg.

– Kivárunk, Isteni Úr – mondta egykedvűen. – Lehet, hogy csak a fiaim érik meg azt az időt, amikor megint Dis lesz a tengerek ura, de nem számít. Amíg hajó van a talpam alatt, én nem panaszkodom senkinek.

Laskili csak az évnegyed vége felé érkezett vissza Avanába. Az Anteus Nanur idejének vége felé szállt fel, Laskili hajóhada pedig Gurru első szelével indult el Lailba.

Most a kikötőből egyetlen futamodással rohant fel a Palotába, a Tanácsterem ajtajában percekig kapkodott levegő után, mire meg bírt szólalni:

– Vége, Isteni Uram, egyetlen hatalmas tűzgolyó perzselte fel Akdát, még mielőtt az Égi Hajó leszállt volna... –Felugrottam az asztaltól, és ledobtam a kezemben lévő agyagtáblát.

– Micsoda?

– Az... az... Égi Hajó felrobbant – lihegte. – Pásztorok látták a hegyen túlról, amint felemelkedik, aztán ereszkedni kezd. Már eltűnt a völgyben, amikor félelmes hang hallatszott, mint a legvadabb mennydörgés Esra idején, és a völgykatlanból iszonyú láng csapott ki. Fényesebb volt, mint Habamu Arca, és mire az ember szíve kettőt dobbant, Akda helyén csak üszkös romok maradtak.

– Honnan tudod? – kiáltottam rá, de rögtön el is szégyelltem magam. Miért vele kiabálok...? Laskili bűntudatosan pislogott, mintha bizony tehetett volna bármiről is.

– Lail helytartója barátságosan fogadott bennünket, mert látta a sok hajót és a rengeteg harcost, aki velem volt. Felajánlotta, hogy lovas futárt küld Akdába, megtudni, mi van az égi hajóval. A futár tizenöt napig vágtatott odafelé váltott lovakkal és ugyanannyi volt az útja vissza is. Ő mondta el, mit tudott meg a környékbeliektől, mert Akda egyetlen lakója sem élte túl...

Visszaroskadtam a székre, a kezembe temettem az arcomat. Hát így. Soha nem fogjuk megtudni, mi okozta a katasztrófát. Sokáig bámultam magam előtt az asztal üres márványlapját, az agyam üres volt, a szívem mintha megállt volna. Laskili óvatosan leereszkedett az egyik székre és hallgatott.

– A helytartó... – bökte ki egyszer csak félhangosan. Lassan felemeltem a fejem.

– Mi van vele? – Nem érdekelt Lail helytartója.

– Azt mondta... új fővárost kell alapítani, hogy összefogja a birodalmat. Azt is... kérte, hogy az avanai sereg segítse őt a többi helytartó ellenében... mert ebből háború lesz– lendült bele Laskili. – Ha ő lehet az új Fényességes, örök időkre békét köt a déli part minden városával. Ezt üzeni Neked, Isteni Uram...

– Mit válaszoltál? – kérdeztem fásultan. Nem volt kedvem ezen gondolkodni, de tudtam, akármilyen tragédia is az Anteus pusztulása, én még felelős vagyok a városért. Laskili arcán olyan ember félelme villant át, aki nem tudja, jól döntött–e, és most szembe kell néznie a következményekkel.

– Egy... egy hajóval jöttem haza, Isteni Uram. A többit Inimma parancsnoksága alá rendeltem. Benne megbízhatunk.

Röviden mérlegeltem a lehetőségeket. Nem sokat tudtunk az aban birodalom erőviszonyairól, arról, hogy Lailnak mennyi esélye van az avanai sereggel vagy anélkül a többiek ellen...

– Hívd haza őket – parancsoltam Laskilinek. Csodálkozva nézett rám.

– Lail serege nem lehet a legerősebbek között, ha a helytartó tőlünk kér segítséget – magyaráztam. – A többi tartomány csak magára számíthat, esetleg egymással kötnek szövetséget, de kívülről... a birodalmon kívülről... senki más nem tud katonákat szerezni, mert nincs honnan. A naunik nem fognak szóba állni az abanokkal, Dis pedig gyenge. Ha tehát a többi helytartó megtudja, hogy mi Lailt segítjük, akkor először egyesítik az erőiket ellenünk, és ha Lailt... a déli parttal vagy anélkül...  eltiporják, ismét egymás ellen fordulhatnak. De ez mindenképpen sok idejükbe fog telni, a mi életünkben már nem térnek magukhoz. Jobb, ha nem ártjuk bele magunkat. – Laskilin látszott, szégyelli magát, amiért ezt nem gondolta végig még odaát. Nem hibáztathatom érte, gondoltam, és megérintettem a vállát a feloldozás szertartásos mozdulatával.

– Hagyj most magamra – intettem neki. Hangtalanul osont ki.

– Még ma indíts egy hajót Lailba – szóltam utána. Meg sem fordult, csak bólintott.

– Most mi lesz, Gregor? – kérdezte Enit könnyes szemmel. Megsimogattam a haját. Már túl voltunk az első megrázkódtatáson, Enit órákig zokogott, hol a karomban, hol a hálófülkébe kucorodva, én pedig nem tudtam neki semmi vigasztalót mondani. Az emberek, még az utolsó palotaszolga is, óvakodtak a szemem elé kerülni, talán az őrült hatalmasoktól való régi rettegés – amit pedig az utolsó harminc évben csak az öregek elbeszéléseiből ismerhettek – lett úrrá rajtuk. Nem bántam, hogy egyedül hagynak, és nem akartam senkit igazságtalanul megbántani.

– Az, amit tenni tudunk – mondtam végül szelíden. – Uralkodunk Avanában meg a déli parton, és készülünk a harcra. A Földön körülbelül tizenöt év múlva kezdenek majd egyáltalán gondolkodni azon, mi történhetett Dickékkel, és ha újabb expedíciót küldenek is, az az én életemben már nem ér ide. – Öreg vagyok én már ehhez, gondoltam. De itt nem lehet visszavonulni, csak meghalni.

– Harcra... az abanokkal? – intett Enit északkelet felé.

– Nem, hanem... Egyszer úgyis megérkeznek az első hajók nyugat felől – mondtam. Elkomorodott.

– Én sem tudlak megvédeni benneteket a népemtől? – kérdezte. Megráztam a fejem.

– Szerinted? – Nem válaszolt.

A Prometheus itt marad, gondoltam. Évszázadokig is keringhet a Gáma körül, az Agy szükség szerint korrigálja a pályáját. A következő expedíció meg fogja találni és feldolgozza a benne tárolt kutatási anyagokat. Dick elmondta, hogy a biztonság kedvéért a kép– és hangállományokat rendszeresen átmásolták a fotonrakéta tárolóegységeibe. A biológusok és régészek gyűjteményei azonban megsemmisültek az Anteusszal együtt. Ott egye meg a fene a mintákat, legyintettem dühösen. Enit csodálkozva nézett rám. Röviden elmondtam neki, amin gondolkodtam.

– Olyan lelkesen gyűjtögették azokat a dolgokat – suttogta. – Ha választhattak volna, hogy ők meghalnak, de a gyűjteményeik visszajutnak a Földre, talán azt is vállalták volna...

– Erre nem is gondoltam – mosolyodtam el szomorúan. – De már mindegy.

Muban és emberei léptek a szobába szokatlanul komor arccal. Fegyverek és katonai málhazsákok voltak náluk. Csodálkoztam, hogy a palotaőrség fegyveresen beengedte őket a tanácsterembe, de nem jutottam szóhoz.

– Uram – kezdte Muban. – Sajnálattal hallottuk, hogy Testvéreidet elragadta a... hogy életük ilyen fiatalon véget kellett érjen. Osztozunk mély bánatodban, amint Alani és Nimon gyászában is – persze, jutott eszembe, ők akdaiak... voltak. – Úgy tudjuk, hajó indul ma Lailba, és hogy nem kívánod támogatni egyik tartományt sem a többiek ellen. – Bólintottam. Hogy Laskili szólt–e erről nekik, vagy más módon tudták meg, azzal nem foglalkoztam. Már valamennyien jól beszélték az avanai nyelvet, és sok barátra is találtak a városban, persze, hogy mindenről hamar értesültek.

– Elmennénk azzal a hajóval mi is – folytatta az öreg aban. – Abban a zűrzavarban, amiben most a régi rend fel fog olvadni... Talán tudunk valamit csinálni, hogy ne legyen olyan reménytelenül véres a következő néhány év Tulaban földjén. Nem fogjuk elfelejteni a barátságodat, Uram, és hogy otthont adtál nekünk a városodban. Még hallani fogsz rólunk – hajolt meg mélyen, a többiek pedig követték a példáját, majd, még mielőtt megszólalhattam volna, felkapkodták a holmijukat és elindultak a kikötő felé. Soha többé nem hallottunk róluk.