Hatodik rész

6.

– Igen, már megtaláltuk a légifotókon az ideális leszállóhelyet – magyarázta Dick. – Nem tudnak ártani az űrhajónak, és ha képtelenek vagyunk szót érteni velük, akkor ki se szállunk, hanem irány a Prometheus. Persze jobb lenne, ha tudnánk beszélni azzal a fickóval – célzott a nagykirályra –, vagy legalább a főembereivel.

Az Anteus vezérlőtermének kényelmes foteleiben ültünk, Dick és Eklund a hatalmas képernyőkön mutatta a légi felvételeket, amiket az automata szonda készített.

– Hol szálltok le? – kérdeztem. Eklund a képre bökött. A hatalmas, félkör alakú völgy alján egy természetes sziklaplató terült el, a völgy kijáratánál pedig már Akda palotái látszottak szétszórt játékdobozokként.

– Itt. Ennél alkalmasabbat álmodni sem lehet. Üres, mintha elátkozott hely lenne, még a vadállatok is kerülik. Azok a régi fickók a völgy szájába építkeztek, mert annyira magasak itt a sziklák, hogy magába a völgybe csak nyáron süt be a nap az aljáig, de nekünk ez nem szempont. Viszont elég nagy ahhoz, hogy még a szélső házakban se essen kár.

– Azért jó lenne, ha ki tudnánk szállni. Behegesztettük a lenti ajtót és szigeteltük a teherliftet, de szeretném ellenőrizni – jegyezte meg Norman. – Ha már muszáj még egyszer leszállnunk...

– Ne kezdd megint – mordult rá Dick. – Remélem, ezzel a látogatással rá tudjuk venni őket, hogy hagyják békén Gregort meg az egész déli partot. Nem szeretnék abban a tudatban repülni hazáig, hogy alig tettük ki a lábunkat a rendszerből, máris egymás torkának esnek.

– De hát azt nem is fogják tudni, hogy elhagytuk a Gámát – szúrta közbe Eklund.

– Egy darabig – mondtam. – Azért a Gámán is terjednek az információk, igaz, lassan. Ha egy kereskedőhajó elviszi a hírt... mondjuk... Kutinba, hogy nincs itt az Égi Hajó, azt húsz–harminc nap után már Akdában is tudni fogják, ahogy azt is, hogy már onnan is elrepültetek. Meg aztán... a tudós papok mindenhol kémlelik a csillagokat, és a Prometheus elég látványosan máshogyan mozog az égen, mint a többi fénypont. Ha egyszer csak eltűnik... Itt is össze tudnak adni kettőt meg kettőt.

– Az igaz – emelte fel a kezét Eklund megadóan.

– Akkor megegyeztünk – foglalta össze Dick. – Holnap délelőtt indulunk, egy kör után leszállunk Akdában. A Prometheuson keresztül kapcsolatban leszünk, elmondjuk, mit tudtunk elérni az abanokkal. Rendben?

– Nem is tudom – mormoltam. – Nem bízom azokban az abanokban. Tudom, hogy ha nem engeditek, meg sem tudják közelíteni az Anteust, nem hogy ártani neki, de akkor sem.

– Megérzés? – pillantott rám Mara. A helikopteres kirándulásuk óta Lara sebhelyéről meg tudtuk őket különböztetni – kivéve azokat az időszakokat, amikor Mara rajzolt magának egy ugyanolyan forradást.

– Nevezd úgy – sóhajtottam. – De lehet, hogy egyszerűen csak... tartok tőlük. Nem mind olyan becsületes, mint Mubanék.

– Igaz is – élénkült fel Dick. – Őket ne vigyük el Akdába? Vagy itt akarják már leélni az életüket?

– Jobban járnak, ha maradnak – mondtam. – Akdában... talán rajtuk töltené ki a bosszúját a nagykirály. Talán nem, de ne próbáljuk ki.

– Jól van – mondta Dick. – Egyébként, ha nem haragszol, Pieter már megkérdezte őket erről, és ugyanezt mondták, amit most te.

– És aztán? – kérdeztem. – Ha rácsatlakoztok a Prometheusra, onnantól még mennyi idő...?

– Dzsat két nap alatt kiszámítja a pályaelemeket, ha hajlandó kibújni az eredetmondák közül – morogta epésen Dick. Dzsat szeme villámokat szórt.

– Fél nap alatt, Richard Jonson – mondta dühösen. – Ha közben néha olvasgatok egy kicsit, akkor sem kell hozzá két nap.

Dick legyintésén látszott, hogy tisztában van a csillagász képességeivel, de egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy ugrassa. – Nem tehetek róla, hogy nincs humorérzéke, Gregor – mondta nekem az egyik összetűzésük után, amikor Dzsat már égnek emelt karral könyörgött ősi isteneihez, hogy villámaikkal sújtsanak le erre az átkozott pogányra. – Próbálom megnevelni, de látod... Ilyen, hát ilyen.

– Szóval egy-két nap a dokkolástól? – kérdeztem. Dick megrázta a fejét.

– Több. Valószínűleg áthordunk egy csomó dolgot a Prometheus raktáraiba, beállítjuk a hibernátorokat, fertőtlenítjük magunkat, meg ilyesmi. És különben is, kapcsolatban leszünk még majd egy hónapig, amíg még ki lehet bírni a rádióhullámok vánszorgását.

– Fertőtlenítés? – csodálkoztam. – Miért?

– Nem meséltük volna? – nézett fel Marco. – A Vikingen az egyik társadnak... nem emlékszem a nevére, mindegy... egy ilyen kullancsszerű itteni rovar volt a lábujjai között. Nem vették észre, úgy feküdt be a hibernátorba, és arra a dögre persze nem hatott az altatógáz. Vagy csak alig, mert amikor megérkeztek a Földre, már öklömnyi volt, úgy teleszívta magát vérrel. Ha több is lett volna rajta, a fickó nem éli túl a vérveszteséget, így csak a fertőzésből kellett kikúrálni, olyan vírusokat találtak benne...

– Értem – mondtam. – Mark lehetett, neki gyengébb volt a polyinterferon-reakciója, mint a többieknek. Remélem, ti nem szedtetek össze semmit.

– Igen – élénkült fel az orvos –, emlékszem már, tényleg ő volt az, a parancsnok, ugye? – Bólintottam és felálltam a fotelből. Ideje menni, mindjárt dél lesz. Sok minden megváltozott harminc év alatt, de Gurru templomában ma is ott kell lennem, amikor a legrövidebb árnyék a megfelelő vonalkára mutat.

És megint ott álltam az öböl forró homokjában és felbámultam az Anteus ezüstös törzsére. Az utolsó öleléseken és jókívánságon is túlestünk az irányítóteremben, és most azt figyeltem, ahogy a keskeny lépcső lassan eltűnik.

– Induljunk – fordultam az embereimhez, amint az ajtó becsukódott. Nehézkesen botorkáltunk ki az öbölből. A kövezett utcákon már gyorsabban tudtunk haladni. Laskili katonái kis csoportokban járőröztek az üres utcákon. A város lakói, mint azon a négy év előtti napon, most is kivonultak a hegyoldalba.

– Minden rendben? – szóltam bele a mikrofonba. A rádiót még nem a tetőteraszra vittük ki, hanem a régi trónterembe, hogy végig tarthassuk a kapcsolatot.

– Igen, listázunk – csendült fel egy hang, amit hirtelen nem tudtam beazonosítani. Talán Franz volt, az egyik mérnök, akitől a négy év alatt jó, ha tíz mondatot hallottunk.

– Indításhoz felkészülni, visszaszámlálás indul tíztől – hallottam Eklund hangját. – Kilenc... Nyolc...

Jó utat, gondoltam szomorúan. Összeszorult a torkom.

– Egy... start!

A négy hajtómű fülsiketítő dörrenéssel indult be, a félig zárt ablakokon át éles fénypászmák csíkozták a szemközti falat. Aztán a csíkok lassan elindultak lefelé, ahogy az Anteus emelkedni kezdett. A dörgés állandósult, majd egyre élesebb lett, végül érdes süvítéssé vékonyult. Úgy beszéltük meg, dél felé indulnak el, hogy a fordulásnál  kiáramló forró gázok a tenger felé csapódjanak, ne a várost perzseljék végig. Amikor már elviselhető lett a hang ereje, felszaladtunk a tetőre. Messze délen, nem sokkal a nap alatt egy második csillag ragyogott, majd egyre lejjebb ereszkedett és eltűnt a Barkan mögött.

Upatu jelent meg az ajtóban, mögötte két legény a rádiót hozta, ketten pedig borral és vízzel teli korsót és serlegeket tartottak a kezükben. Leültem az alacsony asztalhoz. Csak most éreztem, mennyire kiszáradt a szám. Szomjasan kortyoltam a vizezett borból, közben igyekeztem nem gondolni arra, hogy annak idején Upatu, igaz, parancsra, de mérgezett bort itatott velem. Azóta, hogy – lassan négy éve – Ha–Neftu elmondta ezt nekem, már nem tudtam teljesen megbízni Upatuban, de óvakodtam attól is, hogy ezt vele, vagy bárki mással éreztessem.

– Gregor, itt az Anteus – recsegte a rádió. – Két óra múlva leszállunk Akdában, most végigfényképezzük a déli félgömböt. El fogjuk veszíteni a kapcsolatot egy kis időre, amíg a túloldalon leszünk. Egy óra múlva jelentkezünk.

– Rendben, vételen maradok – válaszoltam. Felálltam a rádiónál és a széles párkányra könyököltem. Enit mellém lépett és együtt bámultuk az üres kikötőt, ahol négy éven keresztül mindennap az Anteus karcsú orsóját láthattuk. Az emberek már kezdtek visszaszállingózni a házaikba, Laskili pedig jelentette, hogy senkinek nem történt baja, egy katonájának sem pörkölődött meg egy haja szála sem, utalt vigyorogva a leszállás eseményeire.

Lassan pergett le az egy óra, de végül ismét felharsant a rádió hangszórójában az ismerős hang.

– Gregor, ott vagy? Hamarosan megérkezünk Akda fölé. Végigrepültünk a tó fölött, amiről az az öreg, Muban, mesélt nekünk. Már alacsonyan vagyunk, a magasság húszezer méter.

– Itt vagyok – válaszoltam. – Azt meg tudjátok nézni, hogy a leszállóhely tiszta-e? Vagyis hogy nincsenek ott emberek most sem?

– Ugyan már, a szonda naponta ötször repült el fölötte, és egyetlen képen se látszott senki. Sem ember, sem állat. De a finomradarral rá tudunk nézni a biztonság kedvéért. Dzsat?

– Máris nézem – hallottam a háttérben a csillagász hangját. – Igen, üres.

– Akkor most csinálunk egy szabályos tűzön állást és egy leszállást – mormolta Eklund félig magának. – Magasság nyolcezer...

A rádió megreccsent.

– Minden rendben? – kérdeztem aggódva.

– Igen... Ötezer...

– Mintha emelkedne a maghőmérséklet – ismertem fel Norman mély hangját. – De még bőven a küszöbérték alatt van.

– Ezer... Ötszáz... Száz méter és...

Ezek volt az utolsó szavak, amiket az Anteustól hallottunk. A rádió elnémult, csak a szokásos halk sistergés erősödött fel, amikor emeltem a hangerőn. Rémülten néztünk össze Enittel.

– Mi lehet...?  – kapta a szájához a kezét.

– Talán csak a sziklafalak árnyékolják – mondtam bizonytalanul, de azonnal rá is jöttem, hogy ez nem lehet, mert a magasan fölöttünk keringő Prometheuson keresztül tartottuk a kapcsolatot. Akkor viszont baj van, gondoltam.

– Lehet, hogy a rádió romlott el? – kérdezte Enit. Az elmúlt négy évben olyan sok időt töltött a földi technika közelében, hogy már teljesen természetes volt neki az ember alkotta szerkezetek működése és esendősége.

– Melyik? – kérdeztem idegesen. Rámutatott a szögletes dobozra előttem.

– Vagy ez, Gregor, vagy az övék. Próbáljuk ki a másikat is. Lehet, hogy már ők is keresik a hiba okát.

– Vagy a Prometheusé – mondtam, aztán szóltam Laskilinek, hogy hozassa fel a raktárból a másik rádiót. Amikor rácsatlakoztattuk a parabolaantennát és bekapcsoltam, rövid ingadozás után stabilan ráállt a Prometheus vezérlőjelére.

– Ez tehát jó – összegeztem. – És a fotonrakéta átjátszó adója is. Akkor náluk van a hiba, meg kell várnunk, amíg megjavítják, és jelentkeznek.

– Ez mennyi idő? – kérdezte Enit. Visszaemlékeztem arra, amikor a Gámára érkeztünk, és egy villámcsapás olvadt fém– és műanyagtorzóvá égette a Viking rádióját. Akkor, a vízen hánykolódó hajóban, Dave mérnökeinek tíz órai megfeszített munkája kellett a cseréhez. Most talán kevesebb is elég lesz, nyugtattam magam.

– Néhány óra, ha minden simán megy – mondtam végül. – Itt hagyjuk a rádiót vételre kapcsolva, és mellette egy legényt, hogy azonnal hívjon bennünket, amint jelentkezik valaki. – Vissza kellett mennem a Tanácsba, mert az élet nem állt meg a városban az Anteus távozásával.

A legény késő estig sem szólt, akkor vállon veregettem, és elküldtem aludni, mi pedig reggelig virrasztottunk Enittel a rádió monoton sistergését hallgatva. Néha végigpásztáztam a teljes frekvenciatartományt, hátha másik csatornán keresnek kapcsolatot, de hiába. Az őrjítő tehetetlenség érzése volt a legrosszabb, az, hogy nem csinálhattam semmit. Várnunk kellett.