Harmadik rész

3.

Másnap délelőtt az Anteus irányítótermében Eklund azzal fogadott, hogy a szonda képei szerint a tengeren látott hajóhad visszafordult és Lail felé halad. Ez mindenkinek jó hír volt. Dick bizalmasan elmondta, hogy nem kapott egyértelmű utasításokat a Tanácstól arra nézve, mit tegyen fegyveres konfliktus esetén.

– Azt mondták, döntsek belátásom szerint – morogta. – Aztán majd megmondják, mit csináltam rosszul, de ezt már csak én teszem hozzá... Fegyvereket mindenesetre nem kaptunk. Persze tudunk bánni karddal, íjjal, lándzsával, de biztos nem annyira, mint a katonáid... Szóval nem lenne értelme kimennünk a falakra harcolni.

– Nem is engednélek benneteket – legyintettem. – Egy támadó hajóhadra akár azzal a kis kutatóhajóval is rá lehetne ijeszteni, ha néhányszor átszáguldana köztük, szárazföldön meg... Van elég katona a városban, ne aggódj emiatt.

– Miért ne? Minden életért kár – komorodott el.

– Ez igaz, de én többre tartom a városom lakóinak az életét, mint azokét, akik azért jönnek, hogy megöljék őket, velünk együtt. Még akkor is, ha ez az egész Lailban kezdődött.

– Iiigen – morogta Dick. – Nesiri mesélt a laili hadjáratról is. Hiba volt, Gregor, én mondom neked, nagy hiba...

– Tudom – mondtam. Arra már nem is pazaroltam energiát, hogy megint kijavítsam, rosszul mondja Nesri nevét. – Gyenge voltam, nem tudtam őket megállítani...

– Melyik a másik irány? – szólt közbe Eklund. Értetlenül néztünk rá.

– Ahonnan még jöhet támadás, az az irány – mondta türelmetlenül. – Itt vannak a képek erről a hegységről, Avanától délre, ahová azt a szondát belőttük...

– Igen, igen... Mutasd. – A hatalmas képernyőt szinte teljesen betöltötte a Barkan erdő– és sziklarengetege. A mélyútnak nyomát sem láttam.

– Nem tudom betájolni, melyik rész ez. Tudsz valamit csinálni vele? – Eklund válasz helyett elcsavart egy gombot. A látómező kitágult, mintha hirtelen jó pár kilométerrel feljebb ugrottunk volna.

– Igen, így jó lesz... Ez Avana, az a szürkés folt talán Mekridur tábora, a Puru, igen, megvan... Oda rá tudsz közelíteni? – koppintottam az ujjammal a vastag üveglapra. Zuhanni kezdtünk, a képernyőn a füves síkság és az erdő határa rajzolódott ki. Apró pöttyök mozogtak délkelet felé, ahol a fű egy keskeny csíkban halványabbnak látszott, mint a többi részen. Tapasztalatból tudtam, ott vezet az út, amelyen oly sokszor végiglovagoltunk, amikor meglátogattuk Demgalt.

– Ez a maximális nagyítás – mondta Eklund. – Ilyen sebességnél ez is szép.

– Az lehet az a sereg, ami nem tudott eljutni idáig – morfondíroztam. – Most mennek hazafelé, jelentik Mekridurnak, mi a helyzet. Ez valós idejű kép? – néztem Eklundra. Megrázta a fejét.

– Nem. Felvétel. De mai, reggel készült, ott van az időpont – bökött a képernyő sarkára. –Az itteni életritmus mellett akár valós idejűnek is vehetjük, azóta öt–hat kilométert ha megtettek...

Számolgatni kezdtem. Az aban gyalogosok miatt a naunik sem tudnak gyorsan haladni, holnap érnek csak Mekridur táborába. Persze hírnököt küldhetnek előre, az pár óra alatt odaér, de a teljes sereget összegyűjteni jó néhány napba telik. Tudtam, a szálláshelyek annyira szét vannak szórva, hogy egy gyors lovasnak is napokba kerül végigjárni őket.

És ha Mekridur összeszedi minden harcosát, vajon merre indul? Feltéve, hogy összeszedi őket, és elindul. Az is lehet, hogy kivárja az idejét, ahogy az utóbbi majdnem harminc évben is tette... Arra rezzentem fel, hogy Dick a vállamra teszi a kezét.

– Tessék?

– Azt kérdeztem, hogy ez most jó hír–e neked, Isteni Testvérem – vigyorodott el. Visszavigyorogtam.

– Talán – indultam el a kijárat felé. Az lesz a legjobb, gondoltam, ha ezt Burinarral beszélem meg.

A lépcső tetején megálltam egy percre, nekidőltem a korlátnak, és lenéztem a földre. A négy robot szorgalmasan cipelte kifelé a ládákat az Anteus rakteréből. Földi társaim egy csoportja bontogatta a hatalmas dobozokat, mindenféle felszerelést szedve elő belőlük. Ketten a négykerekű járművekkel próbálkoztak a bokáig érő, forró porban, mire a többiek nevetve–átkozódva kergették őket messzebb, ahonnan már nem az ő arcukba zúdul a sebesen pörgő kerekek nyomán felbolygatott sós homok. Dick utolért a lépcsőn, aztán együtt indultunk el a Palota felé.

– Dick! – kiabált utánunk egy nyurga, fekete bőrű, olajzöld kezeslábast viselő férfi. Idősebbnek látszott a többségnél, gyanítottam, hogy űrhajós, nem kutató. – Ezt nézd meg – bökött a bejáratra.

– Mit? – kérdezte értetlenül Dick.

– Ezt itt, az ajtó tömítését. Porlad, mint a... nem is tudom, mi. Nagyon nem tetszik ez nekem. – Én is odamentem. A hatalmas ajtót körbefogó vastag tömítés tényleg porózus volt néhány helyen.

– Nem emlékszem rá, hogy a Vikingen lett volna ajtó itt lent – jegyeztem meg bizonytalanul. A két űrhajós egyszerre fordult felém.

– Mert nem is volt – mondta Dick. – Azért csinálták, mert tudtuk, hogy függőlegesen kell állnia az Anteusnak, és azon a felső ajtón nem tudjuk kihordani a rakományt. Gregor, ő a hajó főmérnöke, Norman.

– Üdv – morogta Norman, aztán visszatért a problémájához. – Ilyen közel a hajtóművekhez nem lett volna szabad megbolygatni a hajótestet. Meg az a teherfelvonó a raktérbe, Dick... A reaktortérnek kell a túlnyomás. Ha elkezd szivárogni... Egy bombán ülünk, érted?

– Megint túlaggódod a dolgot – csitította Dick. – Felszállás előtt akár be is hegeszthetitek ezt az ajtót, a teherlift aknáját meg telenyomjuk szigetelőhabbal... Csak a Prometheusig kell kibírnia, aztán ha hazaértünk, majd megcsinálják rendesen.

– Ilyet még soha nem próbáltak ki – makacskodott Norman. – Az egy dolog, hogy kinn az űrben átépítik nekünk, amikor már rögzítve van a fotonrakétán... De ez a leszállás amortizálta a fél tömítést, ha nem veszem most észre, felszálláskor megy utána a többi, aztán meg mi is...

– Rendben, Norm, az indulás előtt egy hónappal behordunk minden nehéz holmit, aztán tied a pálya, úgy csinálod meg a fiaiddal, ahogy akarod – sóhajtott Dick, megveregette a mérnök vállát, a másik kezével elkapta a karomat, és határozott léptekkel elindult a város felé.

– Nagyon alapos ember. Ez már az ötödik utam vele – magyarázta suttogva. – Mindig megfogadom, hogy az lesz az utolsó, mert az agyamra megy. De párszor már észrevett olyan apróságokat, amikre az életünk ráment volna, mint most is. A végén én kértem a Tanácstól, hogy ő legyen a főmérnökünk.

Dick majdnem nevetőgörcsöt kapott, amikor meglátta a szobámban azt a néhány megsárgult, töredezett jegyzettömböt, amiket még Markék hagytak ott, és azóta is babonásan őrizgettem.

– Ez komoly, Gregor? Eltetted őket emlékbe?

– Nagyjából ez a helyzet. Ceruzát vagy tollat nem is adtak hozzá – legyintettem. – Ezeken kívül csak néhány karórát hagytak itt, azokat tudtuk használni a tengeri navigációnál. Pedig mennyire jól jött volna néha egy mikroszkóp, esetleg egy távcső, vagy egyéb apróság... most jutottunk el például addig, hogy iránytűket tudjunk készíteni.

– Igen, emlékszem, mindent át kellett raknotok a Titán raktáraiba – bólogatott Dick. – Meg aztán, nem haragudj, hogy ezt mondom, de nem tudhattátok azt sem, mennyi ideig élsz még... ebben a városban. És ki tudja, hogy ha földi technika kerül ezeknek az embereknek a kezébe...

– Hát igen, egy mikroszkóppal szörnyű dolgokat lehet művelni – nevettem el magam. Enit tétován mosolygott, nem tudhatta, miféle iszonyú eszköz lehet az a mikroszkóp.

– Azzal éppen nem, de néhány kézi adóvevővel már... – latolgatta Dick. – Azok jók tíz–húsz kilométerig, és gondolom, nagyon fontos lehet az azonnali információátadás egy csatában vagy háborúban.

– Ha legalább két–három aptátort itt hagytak volna Markék, hogy a városon belül tudjunk kommunikálni – legyintettem.

– Azok se bírják tovább tíz–tizenöt évnél. Lemerül az áramforrásuk és kész, ki lehet dobni.

– Isteni Uram, hol szállhatnak tengerre Isteni Testvéreid? – jelent meg az ajtóban Laskili. Egy pillanatra feldühödtem. Miért tőlem kérdezi...?

– Laskili... Szumurri meg Pilagu a kikötő minden kövét ismerik, szerintem te is. Keressetek nekik egy alkalmas kikötőhelyet.

– Úgy lesz, Isteni Uram – tűnt el Laskili a folyosón. Felálltam, gondoltam, lesétálok a kikötőbe, megnézem, hogy teszik vízre a kutatóhajót. A robotok két napig dolgoztak rajta a mérnökök irányításával, mire összeszerelték.

Az öböl vize hullámtalanul, zöldeskéken szikrázott a késő nyári napsütésben. Messze, a túlsó partnál egy narancssárga gumicsónak ringatózott. Tudtam, hogy Lara és Mara, a két biológus lány ül benne, és mintát vesznek mindenből, ami élőlénynek látszik. Hallottam, már megegyeztek Pilaguval, hogy néhány legény sirálytojásokat és elhullajtott madártollakat gyűjt nekik az öböl fölé magasodó, meredek sziklát tetején. Azt pedig én intéztem el nekik Meduranival, a szabad halászok vezetőjével, hogy a kikötőbe visszatérő bárkák zsákmányát először ők vizsgálhassák át.

– Nagyon érdekes ez a fauna, Gregor, mert... – magyarázta Lara, vagy Mara. Ikrek lévén, nem tudtam őket megkülönböztetni egymástól – mint később megtudtam, a többiek sem –, de mert mindig együtt mentek mindenhová, nem is nagyon kellett.

– ... a formai jegyek hasonlósága – folytatta Mara (vagy Lara) – biztosan nem folytatódik le egészen a DNS–szintig. Azt akarjuk kideríteni, hol lépnek be az evolúciós hatások a képbe. Te a Viking anyagában beszéltél őshüllőkről is. Azokat is meg tudjuk nézni? – néztek rám reménykedve.

– Talán – vélekedtem. – Az a vidék több ezer kilométerre van innen, csak a helikopterrel tudnátok odamenni – Láttam az arcukon, hogy ez nem probléma.

– Tudunk helikoptert vezetni, Gregor – mosolyogták kórusban. Arra a vad vidékre gondoltam, amin Nogo meg én végigutaztunk, egy bizonytalan hírmorzsára téve fel az életünket. Ha a helikopternek bármi baja esik, mihez kezd ez a két huszonéves lány a dzsungelben?

– Megbeszéljük Dickkel – sóhajtottam. – Nagyon veszélyes lenne.

– Szó sem lehet róla – rázta a fejét Dick, amikor meghallotta a lányok terveit. – Őrültség! Egy helikopterünk van, mivel mennénk el értetek, ha elromlik? Azt se tudjuk, hogy az adóvevőink ilyen messzire működnének–e, még a Prometheuson keresztül se biztos. Nem is tudnánk, mi van veletek.

– Gregor is végigjött azon az útvonalon – mondta dacosan egyikük. Meghökkentem. A Giszánu a nagy zuhataggal és a partjai mentén élő harcias halász–vadász törzsekkel, mint útvonal? Tudja ez a lány, miről beszél?

– De nem egyedül, és akkor már évek óta a dzsungelben éltem – mondtam. – Voltak fogalmaim a túlélésről, és velem volt Nogo, egy bennszülött, aki nélkül egy hónapig sem maradtam volna életben.

Láttam a két lány arcán, hogy ezzel nem tekintik lezártnak az ügyet, de úgy döntöttem, hagyom, hogy ez Dick problémája legyen.

A meglepően kicsi, jégkék törzsű katamarán a homokon feküdt, nem messze az Anteustól. Az éppen ráérő tengerészek kíváncsian tolongtak körülötte. Azt már hallották, hogy hajó, de nem tudták elképzelni sem, hogy fog haladni a vízen evezők és vitorla nélkül. Maga a kettős törzs is újdonság volt számukra, de ahogy a fiatalabb hajóácsokat ismertem, biztos lehettem benne, egy éven belül elő fognak állni a saját konstrukciójukkal.

– Én mondtam, hogy ne itt építsék meg, hanem a másik öböl partján – morogta mély hangján Norman. – Könnyebb lett volna a ládákat egyenként átvinni, mint egyben az egészet.

– Ugyan már, a négy robot felkapja és átviszi – csapott a vállára Dick. – Mehetünk, Gregor?

Bizonytalanul bólintottam. A robotok mozdulatlanul álltak a hajó mellett. Poros fémtestükkel és szögletes fejükkel tényleg hasonlítottak egy kicsit az aban nehézpáncélosokra, csak éppen jóval nagyobbak voltak, majdnem kétszer olyan magasak, mint egy átlagos avanai. Az emberek eleinte féltek is tőlük, de hamarosan megszokták a jelenlétüket, főleg, amikor látták, hogy milyen engedelmesen követik az Isteni Testvérek utasításait.

– Rob Egy. Ide – mutatott Dick a katamarán jobb első részére. Az egyik robot megelevenedett és odalépdelt a kijelölt helyre. Hamarosan mind a négyen a helyükön álltak.

– Egyszerre. Megfog. Emel. – tagolta Dick az utasításokat. A hajó könnyedén emelkedett a levegőbe.

– Irány harminc. Sebesség egy. Indul. – A robotok lassan elindultak arrafelé, ahol a hajdani öböl medre szelíd emelkedővel érte el a régi rakpart köveit, és néhány perc múlva már a kövezett úton surrogott a talpukat borító vastag habgumi. Körülbelül fél óra és néhány kisebb irányváltás után a másik öböl partján torpant meg a menet.

– És most? – kérdezte Norman. Pilagura néztem.

– Itt gyorsan mélyül a víz, Isteni Uram – mutatta a hajós. – Néhány lépés után már két evező mély lesz. Nem tudom, hogy ezek a szolgák – intett a robotok felé – tudnak–e úszni...

– Nem tudnak – hördült fel Norman. – Derékig bemehetnek a vízbe, és már akkor is lesz velük dolgom, de tovább nem.

– Hallottad, Pilagu. Hol mehetnek be?

– Talán... ott, Isteni Uram – lendült oldalra a hajós karja. – Amikor ezt az öblöt visszaadtátok Avanának, Isteni Uram, hogy a másikat kiszáríthassuk... alig volt itt kikötőhely. Utána építettük ezt a rengeteg mólót, hogy legyen elég hely a sok halászbárkának.

Már láttam, mire gondol. Nem messze tőlünk mólók sokasága nyúlt be az öböl vizébe, alig két csónaknyi távolságra egymástól. Ebben az időszakban Avana majd' minden halásza kin járt a tengeren, az öbölben alig volt néhány bárka.

– Két szomszédos mólón ki tudnak menni a robotok – méregette Norman a távolságokat. – Aztán a végén egyszerűen ledobják a vízre, egy méteres esést ki kell bírnia, különben... Na, menjünk...

A katamarán hangos csobbanással ért vizet, a felcsapódó hullámokkal térdig eláztatva a robotokat meg a mögöttük bámészkodó embereket.

– Ki jön hajókázni? – ugrott fel Dick széles vigyorral a hajó fedélzetére. Pilagu arcán láttam, mennyire szeretné kipróbálni ezt a furcsa járművet, hát intettem neki, hogy menjen. Szumurri lett a következő, Laskili egyre komorabb tekintetén pedig látszott, hogy lélekben már feladta a reményt.

– Azt mondtad, négy–öt személyes? – kérdeztem Dicktől. A tengerzöld szempár körbevillant embereimen.

– Nem, annyinak kényelmes, ha napokig a tengeren vannak. Négy fekvőhely van bent, valakinek úgyis mindig a kormánynál kell lennie. De most jöhettek ti is, tíz embernek is van itt hely, amíg nem rakjuk tele a felszereléssel.

Laskili, Enit, Norman és én kapaszkodtunk még fel a katamaránra.

– Indulhatunk? – tette a kezét Dick az indítókarra.

– Egy pillanat – emelte fel a kezét Norman. Kihajolt a hajóból és rákiáltott a robotokra:

– Egyszerre. Irány: űrhajó. Sebesség: kettő. Indul. – A robotok engedelmesen elindultak a már bejárt útvonalon visszafelé az Anteushoz.

– Köszönöm, mehetünk – zöttyent le a mérnök az egyik vékonyan párnázott ülésre. A hajó alatt valami felbúgott és habos örvény kezdett mögöttünk kavarogni. Lassan, majd egyre gyorsabban közeledtünk a szoros felé. Hátranéztem. A parton és a mólókon álló kíváncsiak tátott szájjal bámultak utánunk. Hát hogy is ne, amikor csak úgy elindultunk, az evezők óvatos vízre engedése vagy a vitorlák felhúzásának bonyolult művelete nélkül.

Hamarosan elsuhantunk az első őrház mellett, ami a szoros bejáratát védő láncokat vigyázta. Az előtte álló katonák is csodálkozva nézték a hajót, aztán amikor észrevettek rajta engem meg Laskilit, tisztelgésre emelték a karjukat. Visszaintettem nekik és Dickhez fordultam:

– Itt óvatosan menj, két oldalon sziklák vannak a vízben.

– Emiatt ne aggódj – koppintott egy zöldesen derengő képernyőre. – A radar pár száz méterre előre egy komolyabb halrajt is jelez, és ha mégsem kerülnék ki valamit, az automatika megteszi helyettem. Ne mondd, hogy ez neked újdonság...

– A Földön inkább csak vitorláztam, ha eljutottam a tengerhez – magyaráztam. – Itt meg... láttad a bárkákat a kikötőben.

– Láttam – zárta le Dick a beszélgetést, aztán kitárult előttünk a tenger. Jobb kéz felől, a sziklás dombtetőn a második őrtorony körvonalai rajzolódtak a halványkék égre. Az ottani katonák arcát nem láttuk az ellenfényben, de valószínűleg ugyanúgy bámultak, mint a többiek.

– És most merre? – kérdezte Dick, a térképet nézve.

– Mindegy – mondtam. – Gondolom, nem akarsz túl messzire menni. Ott... itt ömlik a tengerbe az a nagy folyó, iszonyú sodrása van... hordalék, nagy fatörzsek, meg amit csak el tudsz képzelni. Megvan! Menjünk el a Fekete Forráshoz, ide – mutattam a térképre.

Dick vállat vont, elfordította a kormányt és ütközésig tolta az indítókart. A hajó megugrott és száguldani kezdett kelet felé.

– Laskili!

– Isteni Uram?

– Elmegyünk a Fekete Forráshoz, megnézzük, mi van az ott táborozó abanokkal – intettem a part felé. Laskili bólogatott. Láttam rajta, máris megszokta a különös járművet és a korábban elképzelhetetlen sebességet.

– Már én is gondoltam rá, Isteni Uram. El kellene őket indítani Narat felé, ne egyék tovább a mi kásánkat.

A sziklás part mögötti fás–füves síkságon több mint ezer aban katona élt. Meglepően rendben tartották a táborukat, igaz, nem is volt benne sok minden. Néhány karó között kifeszített vásznak árnyékában pihentek és aludtak, napközben pedig a tisztjeik vezetésével gyakorlatoztak. Inimma pár tucat veteránja és egy századnyi íjász őrizte őket. Minden nap hoztak nekik élelmet a városból, de ez kevés lett volna, ezért sokan halászni próbáltak a tengerben. Néhányan engedélyt kértek az őröktől, hogy vadászhassanak a Barkan közelbe nyúló erdőségeiben. Ezzel együtt sem tűntek jól tápláltnak, amikor megszemléltük őket.

– Mikor induljanak el, Isteni Uram? – kérdezte Laskili suttogva.

– Minél előbb, amint tudnak – válaszoltam. – Jó lenne, ha még Gurru vége előtt át tudnánk őket vinni a szoroson, mert Esra idején már nem lehetne. És sem Narat, sem Hemti nem olyan gazdag, hogy egy évnegyedig etesse őket.

Laskili maga köré gyűjtötte az aban tiszteket és hosszan tanácskozott velük, majd hozzám fordult:

– Holnap reggel elindulnak, Isteni Uram. Azt kérik, hogy ahogy vonulnak végig a parton, a városok adjanak nekik élelmet. Én megígértem ezt nekik, de nem tudom, hogy tudnánk megszervezni... ó, dehogynem – pillantott a hajóra. Megértettem a gondolatát. A katamaránnal egy nap alatt értesíteni tudjuk Beliszu, Anaim és Bitámi királyait, és ami még fontosabb, a rendet vigyázó, Avanában kiképzett felügyelőket is.

– Rád bízom ezt, Laskili – mondtam. – Minket most vigyetek vissza Avanába, aztán elindulsz Isteni Testvéreimmel Bitámi felé, és megszervezed az abanok ellátását.

– Így lesz, Isteni Uram!

– Fegyvereik vannak? Nem küldhetjük őket fegyvertelenül Naratba, még akkor se, ha csellel kell elfoglalniuk a várost...

– Egy részüknek, akik a naunikkal jöttek át a Barkanon, van – vont vállat Laskili. – Én ugyan nem nevezném fegyvernek azt a szemetet, de mégiscsak több, mint a puszta kezük. A többieknek, akiket a tengerből mentettünk ki a vihar után, csak az a köntösük van, ami akkor rajtuk volt. Fegyvert nem akarok adni nekik, Isteni Uram, még ha megbízunk is bennük. Menjenek előre azok, akiknél van, vagy csinálják, ahogy akarják...

– Igazad van – mondtam, és elindultam a hajó felé. Eklund elhúzta a száját, amikor meghallotta az elképzeléseinket.

– Ugye tudod, Gregor, hogy nekünk van egy kutatási tervünk is? Az, hogy segítünk neked szervezni a dolgaidat, szekunder prioritású. – Körülnéztem a fülkében, félig–meddig komolyan latolgatva, hogy valamit a fejéhez vágok.

– Persze, még az esős évszak előtt vissza kell indulnotok, nehogy berozsdásodjon az Anteus, ugye? – kérdeztem vissza morcosan. – Amit kérek, az egy félnapos út, ráadásul Bitámiból visszafelé már elkezdhetitek a tengeri anyaggyűjtést is, csak odáig sürgős.

– Jól van, na – morogta békülékenyen. – Néhány évig biztosan maradunk, abba azért belefér egy kis sétahajókázás is. Indulhatunk?

Másnap délután egy szakasznyi íjász és néhány veterán érkezett vissza a városba. Inimmának jelentették, hogy az aban sereg fegyelmezetten elindult Beliszu felé, a többi veterán és az íjászok nagy része pedig a biztonság kedvéért velük tartott.

– Remélem, a beliszui felügyelőnek lesz annyi esze, hogy hírt küld arról, hogy viselkednek az abanok – morogta Inimma, amikor végighallgatta a jelentést. – Meg a másik kettőnek is...

– Ha a szavukat adták, akkor be is tartják, amit megbeszéltetek velük – mondta szelíden Muban, aki a lábát maga alá húzva üldögélt a trónterem kövén.

– Majd ha Narat és Hemti megint a miénk lesz, az abanok pedig a túlsó parton – mordult fel Szumurri. Tudtam, soha nem bocsájtja meg magának, hogy annyi embert és hajót veszített, amikor megállította a Bitámi felé közeledő aban hajóhadat.

– És ki fogja őket átvinni a szoroson? – kérdeztem. – Legalább ötven–hatvan bárka kell hozzá, úgy is többet fognak fordulni, mire mindet átviszik.

– Meg kell tudnunk, Isteni Uram, hogy Hemtiben és Naratban vannak–e még aban hajók – vakargatta az állát Pilagu. – Ha vannak, akkor az ottani hajósokra rá lehet ezt bízni. Ha meg nincsenek, akkor innen kell küldeni bárkákat, minél hamarabb áthordjuk a túlsó partra azokat a ... az embereket – sandított Mubanra –, annál jobb. Menjenek csak haza, és ami még fontosabb, egyék a saját kásájukat.