Nyolcadik rész

8.

– Hívattál, Isteni Uram – állt meg az ajtóban Talil. Homlokát ráncolva pillantott a körülöttem heverő ezernyi agyagtáblára.

– Igen. Tudod, hogy a társaim... Nekik elmeséltem mindent, ami harminc év alatt a Gámán történt, és ők a csodálatos dobozaikba rejtették a hangokat és a képeket, hogy elvigyék magukkal.

– Mutatták nekem is ezeket – bólintott Talil.  – De úgy gondolom, amikor az Égi Hajó elpusztult, akkor ezek a hangok és a képek is... – elhallgatott.

– Talán nem, mert azt ugye tudod, hogy van egy sokkal nagyobb Égi Hajó is, amelyiknek naponta felküldték a társaim ezeket az elbeszéléseket – magyaráztam. – De az a nagy Égi Hajó önmagában nem tud hazarepülni, ahhoz a másik is kellett volna. Mindegy... – legyintettem. – Nem ezért hívattalak. Tudod, hogy mindent leírtam ezekre a táblákra, mert nem lehettem biztos benne, hogy megérem a társaim érkezését. És most azt is le kellett írnom, hogy mi történt velük. Egyszer majd megint jönnek emberek a Földről, de akkor én már nem fogok élni – tiltakozni akart, de leintettem. – Azt akarom, hogy ezeket a táblákat olyan helyre tegyük, ahol rabló szándékkal senki sem jár, de aki emlékeket keres, az megtalálja őket... Tudsz ilyen helyet?

Talil töprengve vakargatta az állát. találomra felvette az egyik agyagtáblát a földről.

„...így történt, hogy hiába figyelmeztettem őket az abanok álnokságára, mégis oda repültek.

Nem mehettem velük. Ha harmincöt évvel korábban azt mondták társaim, az első Viking orvosai, hogy nem élném túl az indulást, most mégannyi esélyem se lett volna. Soha nem tudhatom meg a robbanás okát, Akda egyetlen lakosa sem élte túl. Talán csak az abanok iránti régi gyűlöletem hiteti el velem, hogy ők okozták valamilyen módon ezt a tragédiát. Vagy véletlen volt? De mit változtat ez a gyász nagyságán? Akkor jöttek, mikor már lemondtam róla, hogy valaha is elmondhatom nekik történetemet, és négy évig láthattam mindennap az új Vikinget, ők ugyan Anteusznak nevezték, de ugyanolyan volt, és számomra mindig Viking maradt, Eklund, az első navigátor sokat nevetett...”

Vigyázva letette a táblát a többi közé.

–Isteni Uram, a folyosó...

– Milyen folyosó? – néztem ki az ajtón értetlenül.

– Ami a régi trónteremből megy a Halottak Völgye felé, Isteni Uram... A trón mögötti falban van a bejárata, az egész palotában öt ember ha tud róla – magyarázta széles mozdulatokkal. – Valaha ott ki lehetett jutni a városból, de néhány éve egy nagy esőzés után beomlott és nem láttuk értelmét, hogy kitisztítsuk. Oda be lehetne hordani ezeket a táblákat, aztán befalazzuk a bejáratát és elfelejtjük.

– Az, amin Mazu próbált elmenekülni a lázadáskor? – komorodtam el, felidézve Nogo és Mazu halálát. Talil bizonytalanul bólintott. Abban az időben ő még nem szolgált a Palotában, nem tudhatott erről semmit.

– Gyere, mutasd meg nekem azt a folyosót – intettem neki, és elindultunk a trónterem felé.

– Már alig fér, Isteni Uram – lihegte Talil, amikor az utolsó táblákat próbálta beszorítani az alacsony mennyezet alá. – Le fog kopni róluk az írás...

– Talán nem – biztattam. – Már csak három van – pillantottam a kosárba, amiben a táblákat idecipeltük. A földi betűk gúnyos–talányos táncot jártak a mécses bizonytalan fényében:

„...segít egyedül, és ő hallgatni fog. Nem tudom, mennyi időt szán még nekem a sors, de attól a perctől, hogy Talillal visszarakjuk annak a félig beomlott folyosónak a köveit, ami a régi trónterem mögött húzódik, a domb sziklájában, mindenkitől elfeledten, Gregor Man nincs többé. Az égből jött Isteni Úr parancsol tovább a déli part minden városának, a Palotában pedig Enit, az Úrnő, kinek népe egyszer majd lerombolja mindazt, amit... Mert tudom, elindulnak majd arról a távoli földről a vöröshajúak hajói, de...”

– Kész, Isteni Uram – ropogtatta meg Talil a derekát. Hiába, ő sem fiatal legény már, gondoltam.

– A falazást holnap megcsináljuk – mondtam. – Menj, pihend ki magad. – Bólintott és engedelmesen elindult a kijárat felé. Leültem a földre és behunytam a szemem. Holnap húzunk ide egy falat, gondoltam, egy megbízható kőfaragó mesterrel vésetek rá valami szörnyű átkot, és kész. Gregor Man nincs többé.

– Gregor, itt vagy? – hallottam Enit hangját. Elmosolyodtam. Kinyitottam a szemem, és belebámultam az üreg sötétségébe.

– Igen, itt vagyok.