Második rész

2.

Talán húsz nappal Erua idejének vége előtt, az egyik napon Upatu azzal jött fel a tetőteraszra, ahol a reggeli szellő enyhét még nem söpörte el a forróság, hogy Akzari szeretne elém járulni. Emlékeztem a fiatal kapitányra, aki velünk együtt járta meg a felfedező utat délre, majd az Álnok Szelek Szigeteire. Csodálkozva láttam, hogy a Palota előtti téren több száz ember gyűlt össze, fiatal férfiak és asszonyok, és jó néhány kisebb-nagyobb gyermek is volt velük.

 – Nagy kéréssel fordulok hozzád, Isteni Uram – hajolt meg Akzari, majd széles mozdulattal mutatott a lent várakozó tömegre. – Ezek az emberek... félnek. Tudják, hogy amint megindul a szél, ránk támadnak az abanok Disből és Narat felől is. És a naunik talán még hamarabb itt lesznek a falak tövében...

 – Én is félek – mondtam gondterhelten. Upatu szörnyülködve cuppantott. Hogyan félhet az Isteni Úr? Szúrósan ránéztem, aztán visszafordultam Akzarihoz.

 – Bizonyára nem azt akarod kérni, hogy nyugtassam meg őket. Mi a terved?

 – A szigetek, Isteni Uram! Maradt néhány tucatnyi hajónk, a nagyobb vitorlákkal akár Nanur idején is el tudunk fogni annyi szelet, hogy lassan, de biztosan eljussunk odáig. Ezek az emberek vállalták, hogy ott éljék le az életüket, talán soha többé ne lássák Avanát, és a puszta kezükkel építsenek új várost maguknak...

 – És a vöröshajúak? – vágtam közbe. – Bármelyik napon elérhetik a szigeteket. Láttad a kardjaikat, a páncéljaikat, hatalmas termetű, erős emberek...

 – Valószínűleg nyomorult, legyengült hajótöröttek lesznek, ha el is jutnak oda – mondta makacsul Akzari. – A mi embereinknek pedig lesznek fegyvereik, erős falak mögött fognak élni, és tudni fogják, hogy számíthatnak a vöröshajúak felbukkanására...

 – Elvinnél ennyi hajót? – Pilagu váratlanul jelent meg a teraszon, de a kérdéséből ítélve már hallgatózott egy ideje. Mögötte Laskili és Szumurri is a teraszra lépett. – Ember, hiszen így is alig van hajónk...

 – Kiszámoltam, két tucat hajóra lenne szükségünk – nézett a szemébe nyugodtan Akzari. – még ha nem is kapunk jó szelet, húsz–huszonöt nap alatt odaérünk. Két nap, amíg kirakodunk, és legalább húsz hajó azonnal vissza is fordulhat. Idefelé pedig jobb a széljárás – vigyorodott el. – Néhány hajóra ott szükség lenne, halászni. és a szigetek között közlekedni – tette hozzá.

 – Ők lennének azok, akik kivándorolnak? – intettem a tér felé. – Kik ők, milyen emberek?

 – Fiatal házaspárok, általában gyerekekkel, de néhányukat még nem áldotta meg utódokkal Erua. Mesteremberek, halászok, kovácsok, néhány katona is... – sorolta Akzari. – Ha kegyelemben elbocsátod őket, Isteni Uram, szeretnék elvinni a szerszámaikat, fegyvereiket, ami felfér a hajókra.

 – Isteni Uram, azt hiszem, igaza van ennek a legénynek – mondta váratlanul Pilagu. Akzarival együtt csodálkozva néztünk rá. – Nemrég kérdezted tőlem, el tudnám–e juttatni az Úrnőt a szigetekre, hogy ott éljen, és bevárja népe érkezését, akármikor következik is be az... de az Úrnő a mi sorsunkat választotta. Ezek az emberek félelmükkel itt megmérgeznék azok szívét is, akik ma még bátran néznek szembe a veszedelemmel, ott, a szigeteken pedig hasznosak lesznek. Várost és kikötőt építenek, megművelik a földeket... Ha Avana elpusztul... – elhallgatott. Laskili és Szumurri is engem nézett, látszott az arcukon, hogy nem tartják rossz gondolatnak Akzari tervét.

 – Igazad van – bólintottam. – Róluk nem is fognak tudni sem a disbeliek, sem az abanok. Menjetek hát, Akzari, amilyen hamar csak tudtok.

 – Isteni Uram – suttogta a hajós. – Add áldásodat rájuk, akik döntésedre várnak...

A terasz kőkorlátjához léptem és felemeltem mindkét kezem a búcsú ősi mozdulatával. Az emberek arcán a szorongás és a megkönnyebbülés furcsa keveréke tükröződött, amint leborultak előttünk.

 – Akzari! 

 – Isteni Uram?

 – Hozzád egy kérésem van, vagy inkább parancs. Ne eskesd meg ezeket az embereket arra, hogy a régi városuk nevét felejtsék el, hanem az első új városotokat nevezzétek el Új–Avanának.

Akzari elkomorodott, amikor Vaspana rettenetes esküjére utaltam, aztán felkapta a fejét.

 – Én is... maradjak ott velük, Isteni Uram?  – kérdezte csodálkozva.

 – Azt hittem, azért vagy te a szószólójuk – lepődtem meg. Megrázta a fejét.

 – Az igaz, hogy megszerettem azokat a szigeteket, és sokat meséltem róluk az embereknek, Isteni Uram, de én itt születtem, Avanában. Elviszem őket legjobb tudásom szerint, és mindenben segítek nekik, amíg kell. De nem akarom ott leélni a hátralévő életemet.

Akzari példás gyorsasággal szervezte meg a kivándorlást. Még aznap délután megjelent a Tanács előtt, vastag agyagtábla–köteggel a kezében. Részletesen előadta, melyik hajókat akarja vinni, melyekkel jönnek vissza, és melyek maradnak ott. Háromszázkét családot, nyolcszázhetvenhat embert akart vinni, a tengerészeken kívül. Azt is kiszámolta, hány tömlő vízre és olajra, mennyi szárított húsra, kölesre lesz szükségük útközben, meg később az új városban, amíg önellátók nem lesznek a telepesek.  Bőséges élelmiszer- és víztartalékkal számolt, mert még élénken éltek benne is az első expedíció nélkülözéseinek emlékei. Rengeteg részletet is kidolgozott, a szerszámok és fegyverek mennyiségétől a gyógyító füveken át a tartalék ruhaanyagokig és bőrökig. Úgy számolta, négy hajót tud ott hagyni, és hozzájuk a szükséges számú hajóst, akiknek a családja is ott volt a kivándorlók között.

Amikor mosolyogva meggyanúsítottam azzal, hogy ezeket a terveket nem reggel óta készítette, hanem legalább tizenkét napja dolgozik rajtuk, nem is tiltakozott:

– Így van, Isteni Uram – hajtott fejet bölcsességem előtt. – Sokan megkerestek már, akik félnek itt maradni, és hallottak a szigetekről. Gondoltam, kiszámolom, megvalósítható–e egy ilyen terv, és ha igen, akkor eléd járulunk vele, hogy add rá áldásodat. Sokat dolgoztam rajta, és remélem, érdemes volt...

Pilagu és Laskili csak néhány kisebb változtatást javasolt Akzari tervében. Gondosan állították össze a hajórajt, és az előkészületek során részletes listát készítettek minden apróságról, a legutolsó kötéldarabról vagy ivóedényről is, ami a hajókra került.

– Csak azért írunk fel mindent, hogy itthon aztán ne keressük fölöslegesen – mondta Pilagu, válaszul Akzari sürgetésére.

Négy nap múlva, hajnalban indult el a huszonnégy hajó a kikötőből. Csendben siklottak ki a szoroson, távozásukat csak az a kevés hátrahagyott rokonuk és barátjuk nézte végig, akik nem akartak a bizonytalanba menekülni a majdnem biztos vég elől.

Enit is velük tartott. Nagy meglepetésemre, amikor értesült a kivándorlás tervéről, kijelentette, hogy elhajózik velük a szigetekre, de vissza fog jönni Akzarival.

 – Nem akarok elmenekülni innen, Gregor – magyarázta. – De amíg odaérünk, néhány gyereknek megtanítok a mi nyelvünkből annyit, amennyit csak meg tudnak tanulni ilyen rövid idő alatt. Ha odatévedő hajósokkal, vagy hajótöröttekkel találkoznak, jó lesz, ha tudnak velük beszélni.

 – Miért a gyerekeket? – kérdeztem csodálkozva. Enit elmosolyodott.

 – Nem ismered az én népemet. Félelmesen kemény harcosok, ha egy férfi szólítaná meg őket, akár az ő nyelvükön is, habozás nélkül nekitámadnának. Talán már az előtt, hogy egyáltalán megszólalhatna. Egy nőre pedig sohasem hallgatnának, mert az csak egy asszony. De a gyerekektől a legmarconább hajós szíve is meglágyul.

Amit Enit kitalált, az logikus és kivitelezhető terv volt, nem tudtam és nem is akartam ellene érvelni.

Ahogy sorban elhaladtak az őrtorony előtt, a kikötőőrség házában dolgozó Gurru-pap bejelölte táblázatán a kifutó hajókat.

Amikor visszatértünk Disből, és elkezdtünk dolgozni a két partot összefogó szövetségen, Avana rengeteg hajót épített. Valamennyire a többi várost is rá tudtuk bírni – Gir-Din kivételével –, hogy ők is készítsenek hajókat, amelyek bár fölöslegesek a béke éveiben, felbecsülhetetlen értéket fognak jelenteni a háborúban. Ekkor kerestek meg Gurru papjai azzal, hogy egyre nehezebben birkóznak meg a hajók nyilvántartásával. Mindaddig a kapitány nevével vagy valamilyen jellegzetes tulajdonság leírásával hivatkoztak a bárkákra, de a több száz hajót így számon tartani reménytelen vállalkozás volt. „Szalita hajója”, vagy „a ferde hátsó árbocú bárka” helyett ki kellett találni valami egységes jelölést. Ekkor javasoltam nekik a hajók megszámozását, amit örömmel elfogadtak. Először ugyan arra gondoltam, hogy nevet kellene adni a hajóknak, mint ahogy a Földön az űrhajókat is szép mitológiai nevekkel illettük, de rájöttem, hogy csak fölösleges munkát rónék embereimre. Egyrészt például a Viking vagy a Titán, hangzatos nevük ellenére is, csak egy azonosítószámmal szerepeltek az Űrközpont számítógépeiben, másrészt pedig sokkal egyszerűbb volt egy-egy számjegyet festeni a bárkák oldalára, mint egy nevet. Az elolvasásukról már nem is beszélek, mert az írás–olvasás tudománya még mindig nem terjedt el eléggé a tengerészek között, a számjegyeket viszont gyorsan meg tudták tanulni. Az 1-es számot a hajóhad főparancsnokának, Szumurrinak viharvert bárkája kapta, a többieket pedig építésük vélt vagy felkutatott sorrendjében számozták meg. Azt a papok és a hajóépítők is természetesnek vették, hogy egy elsüllyedt vagy más módon megsemmisült bárka sorszámát új hajó nem kaphatta meg – nem tudtam, de nem is akartam megállapítani, hogy a logika vagy a babona befolyásolta–e őket jobban ebben a döntésükben.

Ettől kezdve a szorost védő lánc fölé épült kis őrházban mindig volt egy ügyeletes Gurru-pap is, aki gondosan bejelölte táblázatain a ki– és befutó hajókat. Az ő dolga volt ezen kívül az is, hogy a régóta távol lévő hajók felől érdeklődjön a visszatérő hajósoknál, és ha több forrásból is ellenőrizte a hírt, akkor „Eltűnt” vagy „Elsüllyedt” jelet tegyen a hajó száma mellé. A szabad idejében pedig írni és olvasni tanította az őrkatonákat, ha azoknak volt kedvük ehhez.